A csípős modoráról hírhedt nagynénje emléke már önmagában is görcsbe rántotta Márk gyomrát.
Lilla telefonja kicsöngött, de senki nem vette fel. Ezután Gergőt próbálta elérni, ám ott is csak a síri csönd fogadta. Márk gyorsan összerakta a képet: minden bizonnyal már úton vannak, talán a buszon ülnek, ahol nem hallják a csörgést.
Forróság öntötte el. Lelki szemei előtt már látta, mi történik, ha mégis betoppannak hozzájuk aznap. Jelenet lesz, nem is kicsi. Pont erre hiányzott most a legkevésbé.
— Na, sikerült? — csattant fel türelmetlenül Nóra.
— Egyikük sem veszi fel — felelte Márk csüggedten. — Sem Lilla, sem Gergő.
— Akkor nincs miről beszélni. Ha idejönnek, maguknak köszönhetik. Senki nem hívta őket. Te pedig biztosan nem mész ki eléjük az állomásra. Ha meg majd számon kérik, miért nem vártad őket, mondd azt, hogy már Bajára utaztunk. Nem vagyunk itthon, ennyi. Tulajdonképpen nem is hazugság, hiszen kevesebb mint huszonnégy óra múlva indulunk. És az teljesen kizárt, hogy a kedvükért főzőcskézzek.
— Igen… igazad lehet — dünnyögte Márk, bár a hangjából hiányzott a meggyőződés.
— A te nagynénéd aztán tudja, hogyan kell másokat ugráltatni! Fogadjunk, elvárja, hogy terítsünk, főzzünk, kiszolgáljuk, még a fürdőt is felfűtsük neki. Mit szeretne még? Talán egy házi koncertet a nappaliban? — fortyogott tovább Nóra.
Amikor Lilla és Gergő leszálltak a buszról, és hiába keresték a peronon az unokaöccsöt, egyszerre kezdték tárcsázni Márkot, ki-ki a saját készülékéről. Márk és Nóra éppen a szupermarket sorai között tolták a bevásárlókocsit. A férfi vagy nem hallotta meg a csörgést, vagy tudatosan nem reagált rá, bízva abban, hogy ha nem vesz tudomást a helyzetről, az talán magától megoldódik.
Este már túl voltak a vacsorán, a mosogató is üresen csillogott, amikor élesen felhangzott a csengő.
— Itt vannak… — suttogta elsápadva Márk.
— Hát akkor menj, és engedd be őket. A te rokonaid. Vagy el akarsz bújni? Megmondjuk nekik, hogy keressenek egy panziót, és kész.
Csakhogy Nóra nem számolt Lilla természetével.
A levegő pillanatok alatt megfeszült a nappaliban. A vendégek egyértelműen nem azért jöttek, hogy azonnal sarkon forduljanak.
— Komolyan azt hiszik, hogy csak úgy beronthatnak valaki lakásába előzetes egyeztetés nélkül? Ez egyszerűen tiszteletlenség! — fakadt ki Nóra, majd oldalba bökte a férjét, jelezve, hogy ideje lenne mellé állnia. — Márk, miért hallgatsz? Ugye egyetértesz?
— Miféle tiszteletlenségről beszélsz? — csapott fel Lilla hangja. — Az sértés, hogy Gergővel meglátogatjuk a szeretett unokaöcsénket? Évek óta nem jártunk nálatok, most végre rászántuk magunkat pár napra. Ez lenne a bűnünk? Talán a rokonoknak már látogatóba sem szabad menniük?
— Lilla néni, nem tudtam időben szólni… Mi is készülődünk, látod, ott a bőrönd. Meghívtak minket Nóra egyik barátnőjének az esküvőjére, hamarosan indulnunk kell. Ezért nem mentem ki elétek, és nem készültünk semmivel — próbálta csillapítani a kedélyeket Márk, bár maga is érezte, milyen gyengén hangzik a magyarázat.
— Tehát egy idegen nő, a feleséged ismerőse fontosabb neked, mint a saját nagynénéd? Az az asszony, aki kiskorodban ringatott, ajándékokat vett neked, amikor más spórolt? Emlékszel a plüssnyuszira? A piros dömperre, aminek felnyitható volt a fülkéje? És arra, amikor a mandulaműtéted után naponta rohantam be hozzád a kórházba? Vagy amikor bevonultál, és én éjszakákon át nem aludtam az aggodalomtól? És most még egy csésze tea sem jut annak, aki ennyit tett érted?
Lilla szinte színpadon érezte magát, úgy sorolta a múlt emlékeit. Márk torkát elszorította a szégyen. Az orra bizseregni kezdett, és hirtelen nem tudta, hová nézzen, hogy elrejtse a zavarát.