A búcsú pillanata végül Balázstól érkezett.
– Figyelj csak – szólalt meg tétován –, most úgyis szabadságon vagy, nem? Nekem pedig összegyűltek a szabadnapjaim. Mi lenne, ha leugranánk a telekre három napra? Befejezném az előteret a szauna előtt, hónapok óta félkészen áll. Az anyag már régóta ott vár.
– Menjünk – vágta rá Emese, és meglepődve érezte, hogy hevesebben ver a szíve, mint kellene.
– Esténként meg süthetnénk valamit a grillen – folytatta a férfi lelkesebben. – Nem is emlékszem, mikor ettem utoljára rendes, faszénen sült húst.
– Benne vagyok! – mosolyodott el Emese, aztán hirtelen észbe kapott. Hiszen nemsokára elválnak. „Vissza kellene fognom magam” – intette magát, és igyekezett komolyabb arcot ölteni.
A következő hetek munkával, pakolással, javítgatással és meglepően sok nevetéssel teltek. A nyár szinte észrevétlenül suhant el felettük, mintha szándékosan nem akarna időt hagyni a komor gondolatoknak.
Augusztus végére végre akadt vevő a nyaralóra. Eleinte mindketten megkönnyebbültek. Úgy tűnt, lezárul egy fejezet.
Amikor azonban a férfi megérkezett megnézni az ingatlant, valami megváltozott. Az idegen túl magabiztosan lépkedett a kertben, úgy mérte végig a verandát és a gyümölcsfákat, mintha máris birtokba vette volna. Emesét és Balázst különös feszültség szorította; nem találták a helyüket a saját házukban.
Szinte fellélegeztek, amikor a látogató végre a kapuhoz ért.
– Nos – fordult vissza elégedetten –, nekem tetszik. Este megbeszélem a feleségemmel, és ha minden rendben, holnap reggel jövök. Elindítjuk a papírokat.
– Rendben, várjuk – felelte Balázs udvariasan.
Ahogy becsukódott a kapu, a férfi oldalra pillantott. A látványtól megdermedt: Emese arcán könnyek csorogtak végig.
– Mi történt? Fáj valamid? – kérdezte halkan.
– Nem a testem fáj – rázta meg a fejét Emese. – A szívem sajog. Annyira kár lenne eladni ezt a helyet… főleg neki. Nézd meg, milyen otthonos lett!
– Ha nem szimpatikus, kereshetünk másik vevőt – próbálta nyugtatni Balázs.
– Nem erről van szó! – tört ki belőle. – Egyáltalán nem akarom eladni. Te meg olyan makacs vagy!
– Nem akarod? – nézett a szemébe a férfi. – Miért?
Emese habozott, beleharapott az ajkába.
– Mert itt… itt voltam igazán boldog. Főleg akkor… – elcsuklott a hangja.
– Főleg mikor? – lépett közelebb Balázs.
– Amikor együtt csináltuk a dolgokat. Amikor mellettem voltál – suttogta, majd lehunyta a szemét, mintha vissza akarná szívni a szavait. – És attól félek, hogy hamarosan idegenek leszünk egymásnak.
Csend telepedett közéjük, de ez már nem a bizonytalan hallgatás volt.
– Akkor talán ne adjuk el – mondta ki váratlanul Balázs.
Emese felnézett rá, és még hevesebben sírni kezdett.
A férfi odalépett hozzá, átölelte.
– Én sem akarom, hogy vége legyen – vallotta be, és gyengéden letörölte a könnyeit, majd csókot nyomott az arcára.
A válásból végül nem lett semmi.
A kis nyaraló – amelyet el akartak adni – megóvta őket egy elhamarkodott döntéstől, amely talán mindkettejük életét keserűvé tette volna. És közben arra is emlékeztette őket, hogy a közösen végzett munka nemcsak házat épít, hanem kapcsolatot is – néha erősebbet, mint bármilyen kimondott ígéret.