– Mit értesz azon, hogy „rendbe tesszük”? – vágott közbe Balázs gyanakodva.
– Arra gondolok, hogy ültetnénk néhány alapzöldséget. Sárgarépát, céklát, hagymát, egy kis zöldfűszert, uborkát, paradicsomot… – sorolta Emese.
– Na ne kezdjük már! – legyintett a férfi, mielőtt a lista végére ért volna. – Minek nekünk veteményes?
– Ha gondozott a kert, és még termést is hoz, sokkal vonzóbb lesz a nyaraló. Így magasabb árat kérhetünk érte – érvelt higgadtan Emese. – Ki tudja, lehet, hogy már júliusban vagy augusztusban akad rá vevő.
– Jó, tegyük fel – adta meg magát félig Balázs. – Mi mást találtál még ki?
– A kerítést is le lehetne festeni, a házban új tapéta sem ártana. Teljesen más benyomást keltene. És ültethetnénk virágokat is az udvarra.
Balázs sóhajtott, de látszott rajta, hogy belátja az igazát. – Rendben, meggyőztél. Csak egy kérdés: ki fog ezért mind megdolgozni?
– Mi ketten – felelte Emese határozottan. – Így spórolunk a legtöbbet. De egy feltétellel: ugyanannyit teszünk bele mindketten. Nem vállalom át a te részedet. Benne vagy?
– Benne – bólintott a férfi. Elköszönt, majd elindult az albérletébe; már hetek óta külön lakott, mert a közös ház levegője fojtogatta.
És ezzel kezdetét vette a munka.
Emese azt hitte, mindent tisztáztak, ám hamar kiderült, hogy Balázs ritkán teszi tiszteletét a telken. Egy délután, amikor meglátta, hogy az ígért ágyásoknak nyoma sincs, a frissen kibújt virágok pedig szomjaznak, számon kérte.
– Arra számítasz, hogy egyedül robotolok? – kérdezte élesen. – Ha így lesz, akkor az eladásból befolyó pénzt is ennek arányában osszuk el. Mondjuk egy a háromhoz.
– Még mit nem! – háborodott fel Balázs. – Nekem is szükségem van a részemre. Új életet kezdek!
– Akkor dolgozzunk együtt – zárta rövidre Emese. – Más megoldás nincs.
A férfi végül beleegyezett.
Ettől kezdve közösen jártak ki a nyaralóhoz. Balázs ásót ragadott, felásta a földet és kialakította az ágyásokat, Emese pedig vetett, locsolt, rendezgette a palántákat. Elültették a zöldségeket, meszet kentek a gyümölcsfák törzsére, megigazították a kerti pavilon tetejét, rendbe szedték a virágágyásokat. A telek lassan teljesen átalakult.
Aztán jött a gyomlálás.
Emese soha nem gondolta volna, hogy Balázs – az ő Balázsa, aki korábban messziről kerülte a kapát – mellette görnyed majd a krumplisorok fölött. Mégis ott állt, földesen, izzadtan, és szó nélkül tépte a gazt.
Amikor pedig töltögették a burgonyát, versenyt csináltak belőle: Emese az egyik oldalon haladt, Balázs a másikon, és tréfásan ugratva próbálták megelőzni egymást.
Munka közben felidézték azt a régi történetet, amikor Emese az esküvői gyűrűjét elveszítette Balázs szüleinek kertjében. Évekkel később ugyanott, krumpliásás közben bukkant rá újra.
– Látom magam előtt az arcodat – nevetett Balázs. – „Balázs, nézd, ott csillog valami!” Aztán rohantál utánam, négykézláb!
– Persze, mert tudni akartam, mit találsz! – kacagott Emese.
– Négykézláb, hogy biztosan első legyél! – incselkedett a férfi.
– Ez nem is vicces – tett sértődött arcot Emese, de a szája sarkában ott bujkált a mosoly.
Egymásra néztek, és egyszerre törtek ki nevetésben.
Aznap este jókedvűen indultak haza. A kocsiban csend volt, de már nem az a fojtogató fajta. Amikor megálltak, egyikük sem sietett kiszállni; a búcsú valahogy nehezebben ment, mint korábban, és egyikük sem tudta pontosan, miért.