Az ajtón belépő régi barátnő szinte azonnal Erzsébethez sietett.
– Erzsébetkém, boldog születésnapot! Hát ez csodálatos! – áradozott körbenézve. – Mintha visszacsöppentünk volna a fiatalságunkba. Emlékszel az egyetemi menzára?
– Hogyne emlékeznék… – felelte kissé zavartan az anyósom.
Percről percre többen érkeztek, és meglepetésemre a hangulat egyre oldottabb lett. Az idősebbek meghatódva nosztalgiáztak, a fiatalok pedig lelkesen fotózkodtak a régi, szocreál lámpák alatt, azt ismételgetve, mennyire különleges a hely atmoszférája. A rántott húspogácsák és a kompót akkora sikert arattak, hogy többen repetát kértek.
Erzsébet bátyja, Zoltán bácsi is felállt egy pohárköszöntőre.
– Erzsébet! Te zseni vagy! Csak neked juthatott eszedbe, hogy a születésnapodat a fiatalságunk hangulatában ünnepeljük! Ez nem egyszerű buli, hanem igazi időutazás! Le a kalappal!
Az anyósom felállt, elsimította a ruháját.
– Nos… igen – mondta szemlesütve. – Mi még más időkből jövünk, nekünk a tágasság és a szívélyesség számít igazán. Ugye, Júlia?
És közben cinkosan rám kacsintott, mint egy rutinos színésznő.
Csak bólintottam, majd kimentem intézni a torta behozatalát. A folyosón Gábor ért utol.
– Júli… te tisztában vagy vele, hogy mekkorát alkottál? Ez elképesztő volt!
Sugárzott róla a büszkeség.
– Jól van – legyintettem. – Inkább menj, és hozd a tortát. Ma édesanyád ünnepel.
Réka egész este savanyú arccal üldögélt. Később üzenetet küldött: „A blokkokat ne dobd ki, kellenek az elszámoláshoz.” Semmi akadálya.
Másnap megszólalt a telefonom. Erzsébet volt az.
– Júliám, drágám – kezdte mézes hangon –, köszönöm. Mindenki odavolt! Még jobb lett, mint egy elegáns étteremben!
– Örülök, hogy bevált – válaszoltam higgadtan.
– Arra gondoltam, a hetvenötödiket is ugyanitt tarthatnánk. A menün se változtassunk, jó?
Megígértem, hogy átgondolom.
Magamban azonban már eldöntöttem: a hetvenötödik születésnap szervezését nyugodtan rábízhatja Rékára.
Én legközelebb egyszerűen csak vendég leszek.