– Úgy döntöttem, étteremben tartom a jubileumot – közölte határozottan az anyósom, Erzsébet. – Az ember hetvenéves csak egyszer lesz, ez mégsem hétköznapi alkalom.
– Erzsébet… – próbáltam óvatosan közbeszólni –, de…
– Semmi „de”! – csattant fel ingerülten. – Gábor már megígérte, hogy minden rendben lesz. Te a felesége vagy, természetes, hogy besegítesz. Nem kell csodát tenni: keress egy megfelelő helyszínt, intézd az ételsort, és küldd szét a meghívókat. Körülbelül száz vendégről van szó, a névsort mindjárt átküldöm e-mailben.
Azzal bontotta a vonalat.
Így lettem egyik pillanatról a másikra a születésnapi rendezvény főszervezője. Egy órával korábban még békésen ültem otthon, senki sem zavart, és éppen egy kávéfőzők karbantartásáról szóló használati útmutatót fordítottam…
Aznap este megkíséreltem finoman terelni a dolgot, de kudarcot vallottam. Gábor hazaért, elé tettem a vacsorát, töltöttem neki teát, majd óvatosan belekezdtem:
– Gábor, ma hívott az anyukád. A születésnap miatt. Étterem, száz fő, és…
– Igen, tudom – felelte anélkül, hogy felnézett volna a telefonjából. – Engem is keresett. Figyelj, Júlia, te ügyes vagy az ilyesmiben, szervezd meg nyugodtan. Most épp ég a kezem alatt a munka, szorít a határidő, nem fér bele semmilyen ünnepség.
– De Gábor… Három hét van hátra. Ezt egyedül képtelenség összehozni!
– Megoldod, bízom benned – vetette oda továbbra is a kijelzőt bámulva.
Másnap reggel nyolckor már indult is az „előadás”. Réka, a drága sógornőm, percre pontosan telefonált.
– Szia, Júlia! Anya mondta, hogy mostantól te intézed a hetvenediket.
– Úgy tűnik.
– Remek. Akkor kezdhetjük összedobni a pénzt. Viszont minden forintról elszámolást kérek. Emlékszel, apu születésnapjára háromezres tortát vettél – az azért túlzás volt!
A hangjából ítélve ez még csak a kezdet volt, és éreztem, hogy a java csak ezután következik.