– A lakás a cég nevén van – jegyezte meg halkan Erika, szinte tárgyilagosan. – Te ragaszkodtál hozzá, hogy így legyen, az adózás miatt. Emlékszel?
Márk tekintetében vad, sarokba szorított állat félelme vibrált. Abban a pillanatban állt össze benne minden: miért mondott le olyan könnyedén az ügyvezetői székről, miért nem tiltakozott, amikor az ingatlan és az autó papírjai a vállalkozás nevére kerültek.
– Csapdát állítottál nekem! – üvöltötte, a dühtől fuldokolva. – Aljas nőszemély!
Erika vállat vont, mintha egy jelentéktelen vitát zárna le. – Én csak megadtam, amire vágytál. Hatalmat, rangot, döntési jogkört. Folyton azt hangoztattad, hogy nem értek az üzlethez. Tessék, most bizonyíthatsz. Itt a nagy lehetőség, oldd meg.
Ezután a két férfihoz fordult, hangja nyugodt maradt. – Vigyék nyugodtan. Csak arra kérem magukat, ne csapjanak nagy zajt a lépcsőházban. A szomszédban kisgyerek van.
– Erika! Ne menj el! Erika! – Márk kétségbeesett kiáltása még utána csapott.
Ő azonban kilépett a fürdőből, és határozott mozdulattal behúzta maga mögött az ajtót, kizárva a hisztérikus ordítást. A konyhába ment, felvette az asztalról a táskáját és a taxikulcsot. Nem pakolt sokat. Csak a személyes iratait tette el, meg azt a régi fényképalbumot, amelyet Márk egy hete a szemétbe akart hajítani, mondván, csak porfogó.
A zsebében megrezzent a telefon. Üzenet érkezett Zoltán Arkagyevicstől. Erika rápillantott a kijelzőre.
„Az ügy lezárva. Veled szemben nincs követelés. Élj a saját utadon.”
Elolvasta, majd azonnal törölte. Nem akarta megőrizni emlékként sem. Kilépett a lakásból, az ajtót résnyire nyitva hagyta.
Hadd vigyék, amit akarnak – a kanapét, a hatalmas tévét, azt az átkozott tükröt is. Semmi sem kellett neki abból az életből, amely csillogónak tűnt, de belülről üres volt.
Az utcán nedves aszfalt és benzin illata keveredett a hűvös esti levegőben. Egy átlagos nagyvárosi szag, amelyet korábban észre sem vett volna, most azonban felszabadítónak érzett. Mélyet lélegzett, úgy, mintha évek óta először jutna elegendő oxigénhez.
A taxi már a ház előtt várakozott. Beült hátra, és hagyta, hogy az ajtó tompa puffanással záródjon mögötte.
– Hová indulunk? – kérdezte a sofőr, a visszapillantó tükörből fürkészve az arcát.
Erika felnézett a negyedik emeleti ablakokra. A sötét üvegek mögött idegen árnyak mozogtak. Az a lakás már nem az övé volt – talán soha nem is volt igazán.
– A pályaudvarra, kérem. És legyen szíves, kapcsolja ki a rádiót. Szeretném hallani a várost.
Az autó finoman megindult. Nem fordult hátra. A táskájában egy egyirányú jegy lapult egy Tisza-parti kisvárosba, ahol még állt a nagymamája régi háza.
Egy öreg, fából ácsolt épület, cserépkályhával és öreg almafákkal a kertben. Ott nem voltak okos tükrök, sem fiatal, kapzsi férjek, sem többmilliós tartozások.
Elővette a telefonját, kipattintotta belőle a SIM-kártyát, majd határozott mozdulattal kettétörte. Lehúzta az ablakot, és a műanyagdarabokat az útra ejtette. A menetszél azonnal elsodorta őket.
Két év után először nem érezte magát kifacsart eszköznek, sem megöregedett árnyéknak. Újra ember volt – hús-vér, döntésekkel és jövővel. Márk megkapta a maga leckéjét: tizenkétmilliós adósság és egy összetört élet árán. De ez már nem az ő felelőssége volt.
Az ő története most kezdődött igazán. Behunyta a szemét, és hagyta, hogy őszinte mosoly jelenjen meg az arcán.
Hosszú út várt rá – de ez az út végre hazafelé vezetett.