– Minden lötyög rajta, minden petyhüdt, ránézni is undorító a redőire. Hogy lehet egy ilyennel egy ágyba feküdni? – röhögött fel önelégülten, láthatóan élvezve a saját „poénját”. – Sebaj, még kibírok egy hetet. Aztán beadom ezt a vállfára akasztott csontvázat valami szanatóriumba, úgyis teljesen tropa az idegrendszere.
Kajánul kacsintott a tükörképére.
– Gyámság alá vetetem, vagy egyszerűen elválok tőle, amint megérkezik a lóvé a telek után. Aztán kezdődik az élet, Vivien! Megveszem neked azt a verdát, amit ígértem.
A csoportos beszélgetésben dermedt csend ült meg néhány másodpercre. Aztán Zoltán Arkagyjevics rövid, tárgyilagos üzenete jelent meg: „A föld zárolva van. Nem lesz kifizetés. Hazudik.” Vivien még odavetette: „Féreg.” – majd kilépett a csevegésből.
Márk közben mit sem sejtve dúdolni kezdett valami fülbemászó dallamot, és a csúszós csempén táncolgatott, mintha egyedül lenne a világon.
– Minden az enyém, minden az enyém – ismételgette ritmusra. – A ház az enyém, a cég az enyém, a pénz az enyém, Erika meg húzzon vissza az anyjához abba a lepukkant panellakásba, és ott öregedjen meg.
Erika az ajtó mögött állt, kezében egy pohár vízzel. Lassan ivott, érezte, ahogy a hideg folyadék végigcsorog a torkán, de belül nem hűtött le semmit. Nem sajnálta a férfit. A sajnálat luxus volt – és ő már rég nem engedhette meg magának.
Ekkor határozott, erőteljes csengés hasított a lakás csendjébe. Nem bizonytalan próbálkozás volt, hanem olyan, mintha a látogató pontosan tudná, hogy joga van ott állni. Erika rápillantott a kaputelefon kijelzőjére: három testes, bőrdzsekis férfi nézett vissza rá.
Nem egyszerű behajtók voltak. Zoltán Arkagyjevics emberei érkeztek.
Erika szó nélkül kinyitotta az ajtót, még csak meg sem kérdezte, ki az. Félreállt, és beengedte őket.
– A fürdőben van – mondta halkan, és utat engedett.
A férfiak némán léptek be az előszobába, cipőjüket nem vették le, sáros talpuk nyomot hagyott a parkettán. Régebben Erika ideges lett volna emiatt. Most azonban közömbösen figyelte a koszos lábnyomokat.
A parketta a cég tulajdona volt. A cég Márké. Márk pedig mostantól ezekhez az emberekhez tartozott.
Odament a fürdőszoba ajtajához, és erőteljesen kopogott.
– Márk, vendégeid jöttek. Gyere ki.
A víz zubogása elhallgatott, majd a férfi ingerült hangja hallatszott ki.
– Ki a franc az? Mondtam, hogy elfoglalt vagyok! Küldd el őket!
Erika benyomta a kilincset. A gyenge zár egyetlen érmével könnyedén feladható volt, az ajtó kitárult. Márk a nyakában törölközővel állt, arca kipirult a forró gőztől. Amikor meglátta a felesége mögött a három idegent, földbe gyökerezett a lába.
– Maga(k) kicsoda? – sikította, és ösztönösen maga elé kapta a kezét. – Erika, ez meg mi? Hívd a rendőrséget azonnal!
A legidősebb, egyben legkeményebb tekintetű férfi előrelépett.
– Felesleges a rendőrség, Márk Valér. A tizenkétmilliós tartozás ügyében jöttünk. Plusz a késedelmi kamatok.
A férfi arca elsápadt, napbarnított bőre fakó, szürkés árnyalatot vett fel.
– Miféle tartozás? – hebegte, miközben hátrált a fal felé. – Ez nem az enyém… Ez az övé! Az ő cége!
Reszkető ujjával Erika felé mutatott.
Erika az ajtófélfának támaszkodott, majd köntöse zsebéből előhúzott egy összehajtott papírt.
– Nem, drágám. Itt az alapító okirat. Itt pedig a te aláírásod. Te vagy az egyetlen tulajdonos és ügyvezető. Önként vállaltad az összes kötelezettséget.
A papírt a nedves csempére ejtette. A lap azonnal átnedvesedett, és rátapadt a padlóra.
– Én pedig… – vont vállat higgadtan – csak egy állás nélküli háztartásbeli vagyok. Tőlem semmit sem lehet behajtani.
– Erika… – Márk hangja elcsuklott, magasba csapott, kétségbeesetté vált. – Mit művelsz? Egy család vagyunk! Szeretsz engem, nem?
Tett egy bizonytalan lépést felé, de a férfiak azonnal elé álltak.
– Öltözzön fel, igazgató úr – mondta hűvösen az idősebb. – Beszélnünk kell a törlesztési ütemezésről. Felmérjük a vagyontárgyakat is: autó, lakás, műszaki cikkek.
– A lakás az enyém! – visította Márk kétségbeesetten.