– …na, lejárt a határidő, a számlák üresek. A férjed kijelentette, hogy mostantól ő a főnök, és elég durván elzavarta az embereimet. Azt állította, komoly hátszele van az önkormányzatnál.
Erika a vállával szorította a füléhez a telefont, miközben precízen, hajszálvékony szeletekre vágta a citromot. A friss héj savanykás illata hirtelen csípte meg az orrát.
– Zoltán, a legutóbbi találkozónkon ezt előre jeleztem – felelte higgadtan. – Márk az egyedüli tulajdonos. A cég ügyeihez semmi közöm. Házassági szerződésünk van, teljes vagyonelkülönítéssel. A bevételek és a tartozások külön kezelendők. Ha kérdés van, hozzá forduljanak.
A vonal túlsó végén néhány másodpercig csend volt, majd a férfi száraz hangja ismét megszólalt.
– Vagyis vele beszéljünk keményen, és ne számítsunk arra, hogy a te neved bármit is nyom a latban?
– Pontosan. – Erika hangja rezzenéstelen maradt. – Felnőtt ember. Amit mond, azért vállalja a következményeket is.
Befejezte a hívást. A pulzusa egyenletesen vert, akár egy jól karbantartott motor. Nem érzett sem kapkodást, sem félelmet. Abban a pillanatban csapódott be a bejárati ajtó, és Márk fütyörészve lépett be a lakásba.
Láthatóan feldobott állapotban volt, a tekintete lázasan csillogott.
– Erika! – kiáltotta már a küszöbről, cipőben trappolva befelé. – Most küldtem el pár balekot a fenébe! Idejöttek pénzt követelni, én meg közöltem velük, hogy vannak ügyvédeim, kapcsolataim, úgyhogy jobb, ha felszívódnak!
Felharsanó nevetése betöltötte az előszobát. Erika lassan odalépett, és gondosan szárazra törölte a kezét a konyharuhában.
– Nem balekok voltak – mondta csendesen. – Ők a legnagyobb befektetőink.
– Ugyan már! – legyintett, és a fürdőszoba felé indult. – Most én diktálom a feltételeket. Ja, és süss valami húst, éhen halok. Bonts fel egy üveg bort is, ünneplünk!
– Mit is?
– A teljes függetlenségemet. – Kacsintott, majd magára zárta a fürdő ajtaját.
Kattant a zár, rövidesen megindult a víz zúgása. Erika hangtalan léptekkel követte az ajtóig.
A lakás tele volt elektronikával; Márk rajongott a legújabb kütyükért. Okosotthon-rendszer, hangvezérelt világítás, mozgásérzékelők minden helyiségben.
A fürdőszobában volt a büszkesége: egy hatalmas, Japánból rendelt tükör, beépített multimédiás panellel. Vagyonokat fizetett érte. „Legalább borotválkozás közben is láthatom, milyen tökéletes pasi vagyok” – hencegett gyakran.
A készülék tudott videókapcsolatot és élő közvetítést is – ezt a funkciót Márk rendszerint elfelejtette. Erika elővette a telefonját, és megnyitotta az alkalmazást.
Az általa létrehozott csoportban, amelynek a „Adósok” nevet adta, már öt aktív résztvevő volt jelen: Zoltán, két markáns külsejű „jogásza”, valamint Vivien a fitneszteremből.
Viviennel Márk hónapok óta titokban üzengetett, fényes jövőt és mesés ajándékokat ígérve neki. A tükör jelszava nem jelentett akadályt: a férfi mindenhol ugyanazt használta – a saját születési dátumát.
Erika megérintette a „Közvetítés indítása” gombot.
A kijelzőn azonnal megjelent a kép: a fürdőt gőz lengte be, Márk pedig a tükör előtt állt, félmeztelenül. Feszítette a karját, oldalra fordult, majd hasát behúzva vizsgálta magát, mintha egy testépítő versenyen lenne. Fogalma sem volt róla, hogy mindazok figyelik, akiket az elmúlt hetekben félrevezetett.
– Micsoda gép – mormolta az üvegképének, végigsimítva a mellkasán. – Igazi ragadozó. Nem olyan, mint az a vén kacat a másik szobában.
Erika feljebb húzta a hangerőt, nehogy lemaradjon egyetlen szóról is. A csoportban azonnal felvillant egy dühös üzenet Vivientől: „Ezt most kiről mondja??”
Márk mit sem sejtve folytatta az egyoldalú dicshimnuszt. Undorral eltorzított arccal csippentett bele a saját bőrébe, mintha valaki mást érintene, és gúnyos fintorral rázta meg a fejét.