Erika figyelmesen követte, ahogy Márk nagyvonalú mozdulattal odakanyarítja a nevét az utolsó iratra. A toll elegánsan simult az ápolt ujjai közé, mégis játékszernek tűnt azokhoz a komoly szerződésekhez képest, amelyek fölött diadalittasan rendelkezett.
A férfi az a fajta csillogó, magabiztos szépség volt, amelyet olcsó magazinok címlapján árulnak. Amikor végzett, hanyagul félredobta az írószert, majd megropogtatta az ujjait, mintha valami korszakos teljesítményt vitt volna véghez.
– Na, ennyi volt, Erika. Mostantól pihenhetsz. Az üzlet nem nőnek való terep, ide kemény férfikéz kell. A döntéseket ezentúl én hozom, te pedig foglalkozz azzal, amihez igazán értesz: teremts otthont.
Erika lehunyta a szemét egy pillanatra, hogy elrejtse tekintetét. Abban nem volt sem gyengédség, sem alázat. A főzés és az úgynevezett „otthonteremtés” gondolatától is irtózott, de erről Márknak nem kellett tudnia.
– Biztos vagy benne? – kérdezte lágy, szinte mézes hangon. – Ez óriási felelősség. Raktárak, beszállítók, fejlesztési hitelek… mostantól mindenhol a te aláírásod szerepel. Teljes anyagi felelősség, a teljes vagyonoddal.
Márk csak felhorkant, közelebb lépett, és birtokló mozdulattal megsimította az arcát. Drága mentolos illat lengte körül, új bőröv és megingathatatlan önbizalom szaga keveredett rajta.
– Megoldom. Az apád még a régi világ embere volt. Most a fiataloké a terep. Ezekből a raktárakból pillanatok alatt menő központot csinálok, startupoknak adjuk majd bérbe. Te csak elfáradtál, ideje lenne visszavonulnod.
Márk huszonhét éves volt, Erika negyvenkettő. Amikor bántani akarta, „anyának” szólította, amikor pedig pénzre volt szüksége egy új motorra vagy egy méregdrága órára, hirtelen „kicsim”-mé változott.
Erika gondosan egymásra illesztette a még meleg papírokat a dossziéban.
– Ahogy szeretnéd. Mostantól te vagy itt az úr. Ügyvezető, tulajdonos, minden egy személyben.
Arról nem beszélt neki, hogy az egész „birodalom” mindössze három roskadozó hangárból áll a város szélén, beázott tetővel és repedezett falakkal. Azt sem említette, hogy a helyi kemény emberek felé fennálló tartozás tizenkétmillió forint, és a határidő pontosan két hónap múlva lejár.
Azt is elhallgatta, hogy a földterületet régóta zárolták szabálytalanságok miatt, így bármiféle divatos központ csak álom maradhat. Ehelyett különös, alig észrevehető mosoly suhant át az arcán – annak az embernek a mosolya, aki most tett le a válláról egy többtonnás terhet, és máséra helyezte át.
Fél év telt el. Ezalatt Erika csendben, szinte láthatatlanul mozgott a saját otthonában. Miközben Márk nagyvállalkozót játszott, az ő terepjárójával furikázott, és ostoba utasításokat osztogatott a rakodóknak, ő módszeresen mentette, ami még menthető volt.
A nyaralót a nővérére íratta, hivatalosan egy régi, családi kölcsön rendezéseként. A megtakarításokat több részletben felvette készpénzben, majd egy banki széfbe helyezte, amely az unokahúga nevén futott.
A közös lakásban papíron már csak a falak tartoztak hozzá. A drága bútorok és a műszaki cikkek mind Márk cégének törzstőkéjét gyarapították az új dokumentumok szerint.
Ezt a lépést maga Márk erőltette, mondván, így jobb lesz a vállalkozás megítélése a bankok szemében. Azt hitte, gyarapodik és befolyásosabbá válik, miközben valójában saját kezűleg írta alá az ítéletét.
Azon a reggelen megszólalt Erika telefonja. A kijelzőn Zoltán neve villant fel – azé a hitelezőé, akitől még az apja is tartott. A vonal túlsó végén mély, érdes hang szólt bele, mintha kavicsokat dörzsöltek volna össze.
– Erika – mondta lassan –, ideje beszélnünk.