— Hová tűnt a nyaralásra félretett pénz, mégis mi a fene történt vele?! — üvöltötte Réka magából kikelve, és az üres ékszertartót a férje arca előtt rázta, mintha bármelyik pillanatban hozzávágná.
Abban a másodpercben minden összeállt benne. A jelek világosak voltak, csak eddig nem akarta észrevenni őket. Ő és a lánya búcsút mondhatnak a régóta tervezett tengerparti pihenésnek, miközben az anyósa épp nagy lendülettel korszerűsíti a saját lakását. Kell ennél egyértelműbb bizonyíték?
„Ezt már nem! Ezt nem fogom szó nélkül hagyni” — határozta el magában.
Pedig kezdetben egészen ártatlannak tűnt a dolog.
— Rékácska, nem lenne gond, ha átköltöznék hozzátok pár hétre? Két-háromról lenne szó csupán. Ugye nem zavarnálak benneteket? — kérdezte telefonon Ildikó.
— Dehogy zavarna. Történt valami? — érdeklődött Réka udvariasan.
Mindig igyekezett békés viszonyt ápolni az anyósával, és eddig nem is volt okuk összezördülni. Ildikó sem adott alapot konfliktusra, legalábbis mostanáig.
— Elhatároztam, hogy végre rendbe tetetem a konyhát. Te is láttad, mennyire ráfér már a felújítás — magyarázta Ildikó lelkesen. — Most sikerült összegyűjtenem rá a pénzt, találtam is egy praktikus, mégis megfizethető bútorsort. Ha már belekezdek, kicseréltetem a gépeket és az ajtókat is. Egy nő számára a konyha a lakás szíve, nem igaz?
— Ebben teljesen igazad van. Bár egy felújítás rengeteg felfordulással jár. Gyere csak nyugodtan, elférünk. Mi úgyis készülünk a tengerhez, a szállást már lefoglaltam — mesélte Réka büszkén. — Addig kényelmesen elrendezhetitek a dolgokat.
— Akkor megbeszéltük. Egy hét múlva költözöm.
Aznap este Réka szóba hozta a dolgot Márknak.
— Képzeld, Ildikó hozzánk jönne néhány hétre, mert felújít. Tudtál erről?
— Természetesen. Én ajánlottam neki a mestereket. A barátaink dolgoztak náluk korábban, megbízható csapat. És én javasoltam, hogy költözzön ide erre az időre. Konyha nélkül hogyan maradhatna otthon? Se főzni, se rendesen enni nem tudna… — válaszolta Márk, teljes természetességgel.