Odakint csípős volt a levegő, mégsem fáztam. A bőrönd alig nyomott valamit; csak a legszükségesebbeket pakoltam bele, semmi fölösleges emléket. A kapu előtt megálltam egy pillanatra, és felpillantottam a lakásunk ablakaira. A fény még égett odabent. Lelki szemeim előtt megjelent Gergő alakja, ahogy a kiürült nappali közepén áll, az asztalon ott a fazék tészta meg a számlák kupaca, ő pedig tanácstalanul bámul maga elé.
A telefonom rezgése rázott vissza a valóságba. Nem kellett megnéznem a kijelzőt, pontosan tudtam, ki keres. Mégsem vettem fel. Nem lett volna értelme ugyanazokat a mondatokat újra és újra meghallgatni. A barátnőm már számított rám; egy hete szóltam neki, hogy szükségem lesz nála egy szobára.
Elindultam a buszmegálló irányába. A készülék ismét megremegett a zsebemben, majd újra. Végül előhúztam, és némára állítottam. Mostantól nem akartam hallani semmit abból a világból.
Hadd üljön csak ott a sült oldalasaival, ossza fel a hűtő polcait saját magával. Nem nézem tovább, ahogy a televízió előtt falatozik, miközben én száraz tésztát próbálok lenyelni. Elég volt abból, hogy az ő kényelme fontosabb legyen mindennél.
A busz meglepően gyorsan befutott. Felszálltam, és az ablak mellé telepedtem. Ahogy a jármű elindult, lehunytam a szemem. Nem tudtam, mi vár rám holnap, jövő héten vagy egy hónap múlva. De az a bizonytalanság most nem ijesztett meg. Az ismeretlen végre az enyém volt, nem kellett benne osztoznom senkivel. Nem volt benne Gergő a fanyar mosolyával, sem a füstölt húsok szaga, amely belengte a lakást.
Furcsa, keserédes elégedettség töltött el. A születésnapi este valóban emlékezetesre sikerült – csak éppen nem úgy, ahogyan az ünnepelt elképzelte. És talán pontosan erre volt szükségem, hogy végre kilépjek abból az ajtóból, amelyet túl sokáig tartottam magam mögött zárva.