Gergő betette a füstölt oldalast a hűtő felső polcára, amelyet kizárólag magának tartott fenn, majd határozott mozdulattal rácsapta az ajtót.
– Ide figyelj, Nóra. Holnaptól mindenki a saját kosztján él. A saját fizetésedből oldd meg. A béred felét úgyis a fiadnak küldöd – mégis én tartsalak el kettőtöket?
A tűzhely előtt álltam, kezemben egy üres lábassal, amelyben aznap sem főtt semmi.
– Most komolyan beszélsz?
– Teljesen komolyan – felelte hűvösen. – Én megdolgozom a pénzemért, te is a tiedért. Ha támogatni akarod a fiadat, tedd, de ne az én zsebemből.
Ezzel sarkon fordult, és bevonult a szobába. A tányérján sült krumpli, hús és saláta illatozott. Egy pillanatig a saját üres edényemet néztem, aztán a hűtőszekrény felé pillantottam.
Bal oldalt az ő birodalma sorakozott: pástétom, drága felvágottak, külföldi sajt, olívabogyó. Jobbra az én „részem”: egy csomag rákízű pálcika és három tojás. Pénztárosként dolgoztam, a keresetem elment a rezsire és arra, hogy segítsem a fiamat.
Egy héttel később, amikor egy bögre teával a kezemben haladtam el a nappali ajtaja előtt, Gergő utánam szólt:
– Te, nem fogytál le mostanában? Csak nem diétázol?
Nem válaszoltam. Pontosan látta, mi kerül a tányéromra. Olaj nélküli tészta – mert elfogyott, és újat venni nem futotta.
Ő a kanapén terpeszkedett, füstölt húst majszolt, és a televízió képernyőjét bámulta.
– A spórolós böjt még egészséges is! – nevetett fel, és újabb falatot tömött a szájába.
Szó nélkül visszamentem a konyhába. Leültem a sámlira, és az ablakon át a sötét udvart figyeltem, amíg a kezem remegése lassan el nem csillapodott.
Három hét telt el így, amikor Gergő bejelentette, hogy közeleg az ötvenedik születésnapja.
– Kerek évforduló, ezt meg kell adni – mondta elégedetten. – Meghívok úgy tizenöt embert. A garázsból a srácokat, pár kollégát, a főnök is jön. Terítesz majd rendesen, az magától értetődik.
Éppen morzsákat söpörtem le az asztalról. Nem fordultam felé.
– És miből?
– Miből? – kérdezett vissza türelmetlenül.
Letettem a rongyot, és végre ránéztem.
– Milyen pénzből gondoltad? – kérdeztem csendesen, miközben ő már nyitotta a száját, hogy válaszoljon.