A konyhára dermedt csend telepedett; még a csap egyenletes csepegése is túl hangosnak tűnt ebben a némaságban. A főnök lassan letette a villáját, mintha hirtelen elment volna az étvágya. Az egyik vendég hátrébb tolta a székét az asztaltól, mintha ösztönösen távolságot akarna tartani.
– Nóra, fejezd be azonnal! – pattant fel Gergő, arca bíborszínűre váltott. – Mégis miket beszélsz?!
A hangja remegett a dühtől. Én viszont nyugodtan a kötényzsebembe nyúltam, előhúztam a gondosan összehajtott számlákat, és a fazék mellé tettem őket az asztalra.
– Az elmúlt három hónap közüzemi befizetései – mondtam halkan. – Mind az én nevemen. Mindet én rendeztem.
A főnök felvett egy csekket, alaposan megnézte, majd lassan Gergőre emelte a tekintetét.
– Gergő… ez komoly? A feleségedet tényleg tésztán tartottad, miközben te rendesen vacsoráztál?
Gergő szája kinyílt, de nem jött ki hang. A szemében düh villant, aztán pánik, végül valami más is – annak a felismerése, hogy most, mindenki előtt omlik össze az a kép, amit magáról épített.
– Hazudik! A fiunkra költi a pénzt! Mit vártok, mindent én álljak…?
– Gergő, inkább hallgass – szólt közbe az asztal végén ülő férfi. – Tényleg jobb, ha most csendben maradsz.
Levettem a kulcscsomót a komódról, és az asztalra helyeztem. A fém élesen koppant a fa felületen. Ezután sarkon fordultam, és az előszobába mentem, ahol a bőröndöm már kora reggel óta készen állt. Nem sok mindent pakoltam bele: néhány ruhát, az irataimat, és egy kevés félretett pénzt.
– Nóra, várj! Hová mész?! – tört ki Gergőből a kiáltás.
Nem néztem vissza. Megfogtam a bőrönd fogantyúját, és kitártam az ajtót.
– Azt hiszem, én most inkább távozom – hallottam a főnök hangját a hátam mögül. – Ez az este nem úgy alakult, ahogy terveztük.
Székek csúsztak a padlón, cipők surrogtak, elfojtott morgások és zavart félmondatok kísérték a jelenetet. Valaki halkan káromkodott. Én közben becsuktam magam mögött az ajtót, és elindultam lefelé a lépcsőn.