— Réka, próbáld megérteni, anyának folyamatos felügyeletre van szüksége, speciális eszközökre is. Neked legalább saját lakásod van — suttogta idegesen Gergő, miközben fel-alá járkált a konyhában, és a telefonját a füléhez szorította. Igyekezett halk maradni, nehogy felébressze a kisfiát.
— Nálatok talán nincsenek megfelelő körülmények? — csengett Réka hangja a felháborodástól. — Háromszobás, tágas lakásotok van, bőven elférnétek! És mi az, hogy Benedek még kicsi? Egy nagymama csak jót tesz egy gyereknek.
— Egy háromévesnek kiszámítható napirend kell. Most tanult meg egyedül elaludni a saját szobájában…
— Mindig találsz kifogást! — vágott közbe Réka. — Anya nektek ajándékozta a lakást, most meg mit csináltok? Kiteszitek az utcára? Nekem három gyerekem van egy kétszobásban. Mondd, hova tegyem? El tudod képzelni, milyen, amikor hárman alszanak egy szobában? Júlia a konyhában írja a leckét, mert a zaj miatt a kicsik nem tudnak pihenni.
— És te el tudod képzelni, milyen itthonról dolgozni egy óvodás mellett? — szakadt ki Gergőből. — Emese épp csak most tudta úgy beosztani az idejét, hogy a távmunka és Benedek mellett is helytálljon.
— Ugyan már! — horkant fel Réka. — Az én boltom a csőd szélén áll, a hitelek fojtogatnak, mégsem panaszkodom. Mindenki megoldja valahogy.
A másik szobában Emese altatta a hároméves Benedeket. Halk dúdolása békés szigetnek tűnt a családi viták hullámai között. Gergő még jobban behúzta a konyhaajtót. A fia nemrégiben kezdett hiszti nélkül elaludni, és ezt a törékeny egyensúlyt nem akarta kockáztatni.
Az egész két nappal korábban kezdődött.
Ildikó a fia ebédszünetében hívta fel. Gergő épp az irodai büfé felé tartott, amikor a kijelzőn meglátta az édesanyja nevét. Mosolyogva fogadta a hívást — Ildikó többnyire derűs hírekkel jelentkezett, mesélt a kert sikereiről vagy új befőzési receptjeiről.
— Gergőkém, úgy döntöttem, eladom a házat — közölte tárgyilagos hangon, mintha csak a függönyöket akarná lecserélni. — Az orvosok szerint nem maradhatok egyedül. Azt mondják, a demencia korai szakasza. Holnap jönnek a vevők, hozzák az előleget. És ahogy öt éve megbeszéltük, hozzátok költözöm.
Gergő mozdulatlanná dermedt a kávézó közepén, kezében az érintetlen szendviccsel. A kollégák elsétáltak mellette, köszöntek, ő pedig csak gépiesen biccentett. Emlékei visszarepítették öt évvel korábbra.
Akkoriban Emesével egy egyszobás albérletben éltek a város szélén, egy régi, lift nélküli panel ötödik emeletén. A lépcsőház falai málladoztak, a kapucsengő ritkán működött.
Minden fillért félretettek a lakáshitel önerőjére. Lemondtak moziról, nyaralásról, új ruhákról. Emese éjszakánként szerkesztett szövegeket otthonról, amíg ki nem csordult a szeme a fáradtságtól. Gergő pluszműszakokat vállalt, és sokszor késő estig görnyedt a kimutatások felett.
Egy este Ildikó váratlanul toppant be hozzájuk, kezében egy zacskó frissen sült túrós karikával, amit Emese különösen szeretett. A sütemény illata azonnal barátságosabbá tette a szűk konyhát. Leült az apró asztalhoz, amely szinte teljesen kitöltötte a helyiséget, és alaposan végigmérte a fiatalok kimerült arcát.
— Nagyon hajtjátok magatokat, gyerekek — jegyezte meg, miközben teát töltött a különböző, innen-onnan összeszedett csészékbe. — Pedig családot szeretnétek, gyerekeket nevelni.
— Ha összejön az önerő a hitelhez… — kezdte Gergő.
— Miféle hitel? — állította meg Ildikó. — Az én koromban már titeket neveltelek Rékával, nem albérletről albérletre jártam. — A táskájából elővett egy kissé megkopott irattartót. — Más megoldást találtam ki.
Az asztalra tette a belvárosi, háromszobás lakás dokumentumait — azt a régi polgári otthont magas mennyezettel és széles ablakpárkányokkal, ahol Gergő és Réka felnőttek, és ahol gyerekként könyveket olvastak a napfényben.
— Nektek ajándékozom — mondta határozottan, és elsimította a papírok sarkát. — Egyetlen feltételem van: ha megöregszem, magatokhoz vesztek. Nem akarok idősek otthonába kerülni, sem fizetett ápolókra bízni magam. A családom közelében szeretnék élni.
Akkor mindez távoli, szinte elméleti ígéretnek tűnt, amelynek súlya csak most, öt év múltán nehezedett rá igazán Gergő vállára.