A múlt apró részletei most már egészen más értelmet nyertek. Sorra villantak fel előtte azok a helyzetek, amikor Ildikó „véletlenül” éppen akkor állított be hozzájuk, amikor kettesben szerettek volna lenni. Eszébe jutottak a gúnyos megjegyzések a lakás berendezésére, a ruháira, sőt még arra is, hogyan hajtogatja a törölközőket. És ott volt Márk, aki ilyenkor csak feszengve mosolygott, majd ügyesen más témára terelte a szót.
– Pedig tényleg igyekeztem – fakadt ki Nóra. – Az ő ízlése szerint rendeztem át a konyhát, megtanultam a kedvenc süteményeit, még a hétvégi piacozásra is elkísértem. Órákon át hallgattam, milyen kivételes gyerek volt Márk.
– És ő mit tett mindezért? – kérdezte halkan Vivien.
– Folyton lavírozott kettőnk között. De amikor választania kellett, mindig az anyja mellé állt.
A mobilja újra megzörrent az asztalon. Márk neve villogott a kijelzőn. Nóra egy pillanatig nézte, aztán kinyomta.
Vivien elgondolkodva figyelte.
– Lehet, hogy ez most fáj, de talán jobb, hogy most derült ki minden – mondta. – Képzeld el, mi lenne, ha már gyereketek is lenne.
Nóra előtt megjelent a kép: Ildikó „szakértő” módon beleszól a nevelésbe, kijavítja őt a saját gyereke előtt, és apránként ellene fordítja az unokát. A gondolattól is kirázta a hideg.
– Tudod mit? – szólalt meg végül, miközben belekortyolt a teába, amit Vivien készített. – Hálával tartozom neki.
– Ezt most komolyan mondod? – kerekedett el Vivien szeme.
– Igen. Ha ő nincs, talán még évekig próbálok megfelelni. Bizonygatnám, hogy elég jó vagyok a családjukhoz. Gyereket vállalnék, alkalmazkodnék, csendben tűrnék… és a végén akkor is kívülálló maradnék.
Ismét csörgött a telefon. Most Ildikó hívta.
– Nem – rázta meg a fejét Nóra. – Ennek vége.
– Mihez kezdesz ezután? – kérdezte Vivien óvatosan.
Nóra az ablakhoz lépett. A tavaszi este lassan ráborult a városra, a lámpák sorra felgyulladtak, az utcán emberek siettek hazafelé. Hirtelen könnyebbnek érezte magát.
– Emlékszel arra az előléptetésre, amit a szegedi kirendeltségnél ajánlottak? – fordult vissza. – Akkor nemet mondtam, mert Márk nem akart költözni. Vagy inkább az anyja nem akarta, hogy elköltözzön tőle… Talán fel kellene hívnom Gergőt, és megkérdezni, él-e még az ajánlat.
Vivien arca felderült.
– Ez fantasztikus ötlet! Új hely, új lehetőségek.
– Új kezdet – javította ki Nóra, és először mosolyodott el őszintén aznap.
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Az ajtóban Márk állt, kezében egy csokor rózsával, láthatóan zaklatottan.
– Nóra, kérlek, hallgass meg! Mindent átgondoltam. Beszélek anyuval, rendbe hozom…
– Nem szükséges – felelte nyugodtan. – Túl sokszor vártam már erre.
– Szeretlek! – mondta kétségbeesetten.
– Én is szeretem magam annyira, hogy ezt ne folytassam – válaszolta csendesen, majd becsukta az ajtót.
Visszasétált a nappaliba, mély levegőt vett, és tárcsázta a munkahelyi számot.
– Gergő? Jó estét. A szegedi pozícióról szeretnék érdeklődni… Igen, arra gondoltam. Még aktuális?
A kertben rügyet bontottak a fák, a levegőben ott volt a tavasz ígérete. Nóra úgy érezte, előtte áll az egész jövő – most már mások elvárásainak árnyéka nélkül.
– Rendben – mondta határozottan a telefonba, miközben a lebukó nap fényét nézte. – Elfogadom az ajánlatot. Mikor kezdhetek?