Renáta még mindig a csészét szorongatta, mintha kapaszkodót keresne benne. Márk arca sápadt volt, tekintete ide-oda kapkodott Nóra és az anyja között.
– Nórácska? Hát te… nem a munkahelyeden kellene lenned? – kérdezte az anyós túlzott lágysággal.
– Ahogy látod, nem – felelte Nóra meglepően higgadt hangon. – Hamarabb eljöttem. Szét akart hasadni a fejem.
– Jaj, szegénykém! – tárta szét a karját Renáta. – Főzök egy gyógyteát, az majd segít.
– Köszönöm, nem kell – vágott közbe Nóra. – Hallottam mindent.
A levegő megfagyott. Márk a padlót bámulta, mintha a mintázat hirtelen roppant érdekessé vált volna, ujjai idegesen gyűrték a szalvétát.
– Pontosan mit „mindent”? – keményedett meg Renáta hangja. – Ha itt leskelődtél az ajtó mögött…
– Nem leskelődtem. Egyszerűen hazajöttem. A saját lakásomba. Ahol ezek szerint nélkülem tárgyalják ki az életemet.
Nóra a férjére emelte a tekintetét.
– Márk, mondd ki őszintén: igazat adsz anyádnak? Tényleg jelentéktelen vagyok? Céltalan? Nem szeretlek eléggé?
A férfi végre ránézett, de a szemében csak bizonytalanság csillogott.
– Nóra, félreérted… anya csak félt engem.
– Félt? – keserű nevetés szakadt fel belőle. – Három éve „féltesz”. Három éve csepegteti a mérget a házasságunkba. És te ez idő alatt egyszer sem mondtad neki, hogy elég.
– Ne beszélj így anyámmal! – csattant fel váratlanul Márk.
Ebben a pillanatban Nóra megértette, hogy valami végleg eltört.
– Értem – mondta halkan. – Ha ő minősít engem, az rendben van. Ha én kimondom, amit érzek, az tiszteletlenség?
Renáta ajkán elégedett mosoly suhant át.
– Látod, kisfiam? Mondtam, hogy nincs benne tartás. Az idősebbek iránti tiszteletnek nyoma sincs.
Nóra mellkasában fojtogató szorítás támadt. Évekig igyekezett megfelelni: ünnepi ebédek, makulátlan rend, türelmes hallgatás a kéretlen tanácsok közben. És mindez mire volt elég?
– Tudják mit? – húzta ki magát. – Igazuk van. Nem illeszkedem maguk közé. Nem vágyom olyan családba, ahol a meny örök hibás, és ahol egy felnőtt férfi nem mer dönteni az anyja jóváhagyása nélkül.
Renáta arca bíborvörös lett.
– Hogy beszélhetsz így! Márk, hallod ezt?
Nóra azonban már elfordult. A hálószobába ment, mozdulatai remegtek, mégis céltudatosak voltak. Előkerült a bőrönd. Fehérnemű, iratok, néhány ruhadarab, a kedvenc fényképei – mind a helyére került.
– Nóra, várj! – Márk az ajtófélfának támaszkodott. – Üljünk le, beszéljük át nyugodtan.
– Nyugodtan? – fordult felé. – Mit? Hogy az anyád már a leendő utódomat keresgéli? Vagy hogy te némán asszisztálsz hozzá?
– Túlzás, amit mondasz! Anya csak…
– Csak aggódik, igaz? – dobott be egy pulóvert a bőröndbe. – Tudod, mi fáj a legjobban? Nem az ő szavai. A te csended. Hogy egyszer sem álltál mellém.
Renáta ismét feltűnt az ajtóban, karba tett kézzel.
– Látod, fiam? Azonnal jelenet, azonnal csomagolás! Semmi női bölcsesség!