– A női bölcsesség szerinted azt jelenti, hogy szó nélkül viselem a megaláztatást? – csattant fel Nóra, miközben összepattintotta a bőrönd zárját. – Vagy hogy hunyjak szemet afölött, ahogy az anyád apránként aláássa a kapcsolatunkat?
– Nóra… – Márk óvatosan felé nyúlt, mintha egy riadt madarat próbálna megnyugtatni. – Kérlek, ne így. Üljünk le, beszéljük át. Nem rohanhatsz el egyik pillanatról a másikra.
– De igen, megtehetem – húzta ki finoman a kezét a férfi ujjai közül. – Sőt, meg is kell tennem. Ha most nem állok ki magamért, később már nem lesz mit megmenteni.
– És ami köztünk van? – Márk hangja megremegett. – Az nem számít?
Nóra kesernyés mosollyal nézett rá.
– A szerelem nem csak szó, Márk. Az tettekben látszik. Abban, hogy ki mellé állsz, amikor választanod kell. Akkor is, ha az a választás a saját családoddal szemben történik.
– Hallod, fiam? – szólt közbe diadalittasan Ildikó. – Pont ezt akartam mondani! Szépen elszigetelne tőlünk!
Nóra lassan megrázta a fejét.
– Nem akarok senkit elválasztani senkitől, Ildikó. Egyszerűen csak nyugalmat szeretnék. Olyan életet, ahol nem kell folyamatosan bizonyítanom, hogy méltó vagyok ide. De be kellett látnom: amíg maga minden lépésünket irányítani akarja, ez nem fog menni.
Felemelte a bőröndöt, és az előszoba felé indult. Mielőtt kilépett volna, megállt, lehúzta ujjáról a gyűrűt, és a komód tetejére helyezte. A fém halk koppanása hangosabbnak tűnt bármilyen kiáltásnál.
– Ne tedd ezt – Márk utána lépett, és a karjánál fogva próbálta marasztalni. – Szeretlek.
– Ha valóban így van, akkor mondd ki most – nézett a szemébe Nóra. – Mondd el az anyádnak, hogy én vagyok az első. Hogy nem engeded, hogy beleszóljon a döntéseinkbe. Itt és most.
Márk tekintete bizonytalanul siklott át Ildikóra, aki összefont karokkal, kihívó arckifejezéssel állt. A pillantása szinte fenyegetett: csak merd megtenni.
– Én… erre nem tudok azonnal válaszolni – hebegte a férfi. – Időre van szükségem.
– Értem – bólintott halkan Nóra. – Akkor ennyi volt.
Kilépett abból a lakásból, amely három éven át az otthona volt. Lassan, nehéz léptekkel haladt lefelé a lépcsőházban. Csak amikor kiért az utcára, engedte szabadjára a könnyeit, és a ház falának támaszkodva zokogott.
A telefonja megrezdült a kabátzsebében. Vivien neve villant fel a kijelzőn.
– Szia! Merre vagy? Még bent vagy a munkahelyeden? – csilingelt a barátnő hangja.
– Vivi… – Nóra alig kapott levegőt. – Átmehetek hozzád?
A túloldalon azonnal elkomorult a hang.
– Mi történt? Jól vagy?
– Eljöttem Márktól.
– Ne mozdulj onnan. Húsz perc, és ott vagyok.
Vivien valóban hamarabb érkezett, mint ígérte. Amikor meglátta Nórát a könnyektől feldagadt szemmel, bőrönddel a lábánál, kérdés nélkül átölelte, majd a kocsijához kísérte.
A lakásában forró teát tett elé, és csendben hallgatta, ahogy Nóra darabokra hullva meséli el az elmúlt órákat. Az arca egyre komorabb lett.
– Sejtettem, hogy az anyósod nem egyszerű eset – jegyezte meg végül. – De hogy már konkrétan másik menyet keresgéljen… Ez több a soknál.
– A legjobban mégis Márk hallgatása fájt – törölte meg az arcát Nóra. – Olyan volt, mintha csak egy epizód lennék az életében, nem a társa.
Vivien tétován folytatta:
– Emlékszel, amikor lemondtátok az olasz utat, mert Ildikónak „rosszul lett”? Aztán kiderült, hogy csak kicsit felszökött a vérnyomása?
Nóra lassan bólintott. Az emlékek sorra törtek fel benne, és hirtelen egészen más fényben kezdte látni az elmúlt éveket.