— Az irat pedig ajándékozási okirat, a nagyherceg saját kezű aláírásával — tette hozzá a kereskedő rekedt hangon. — Ezt én nem tudom megvenni. Ennyi pénzem nincs. Ezzel Budapestre kell mennie, árverésre. Ez… ez egy vagyon.
Egy hónappal később Kristóf már a legjobb klinika különszobájában feküdt. A beavatkozást az ország egyik legelismertebb szakorvosa végezte. Emese némán ült az ágya mellett, és figyelte, ahogy a fia arcába napról napra visszatér az egészséges szín. A befolyt összeg bőségesen fedezett mindent: a kezelést, a rehabilitációt, sőt még azon is túlmutatott. Futotta belőle új házra, és arra is, hogy mind az öt gyerek taníttatása biztosítva legyen.
Amikor visszaköltöztek Pápára, Emese első útja nem a házhoz, hanem a temetőbe vezetett. Sokáig bolyongott a sírok között, száraz gazt söpört félre, míg végül rátalált, amit keresett. Egy megdőlt fakereszt állt ott, rajta az esőtől megkopott felirat: „Isten szolgája Gergő. 1888–1960.”
Virágot tett a sírra, majd mélyen meghajolt.
— Hálás vagyok, Gergő nagyapa — suttogta.
Nem sokkal később felépült az új otthon: tágas, napfényes ház, minden közművel, rendezett udvarral. A falubeliek elismeréssel beszéltek a fiatal özvegyről. Dolgos volt, következetes, a gyerekei mindig tisztán és rendben jártak.
Fél év elteltével Beáta is megjelent. Taxival érkezett, ünnepélyes arccal szállt ki, kezében tortásdobozzal. Végigmérte a kétszintes, frissen festett házat és az ápolt kertet.
— Szervusz, kislányom! — tárta szét a karját, mintha sosem űzte volna el őket. — Hallom, szépen boldogulsz. Azt beszélik, kincsre bukkantál. Ugye megmondtam, hogy minden rosszban van valami jó? Én mostanában gyengélkedem, a nyugdíjam is kevés… Talán tudnál segíteni az édesanyádon? Szoba akad nálad bőven…
Emese kilépett a verandára. Mögötte a nagyobb gyerekek álltak, komor tekintettel figyelve a nagymamájukat.
— Jó napot, anya — mondta higgadtan.
— Hát akkor mire vársz? Engedj be! — Beáta már a lépcsőre tette a lábát.
— Nem.
— Tessék? — a mosoly lehervadt az arcáról.
— Itt nincs helyed. Amikor kitettél minket az utcára, döntöttél.
— Hát te… Bíróságra megyek! Az anyád vagyok, kötelességed eltartani! — az asszony arca vörös foltokban égett.
— Tedd, amit jónak látsz — felelte Emese, és az ajtó felé fordult. — Most viszont menj el. Csendespihenő van, Kristófnak aludnia kell.
A súlyos tölgyfaajtó becsukódott, a zár kattanása véglegessé tette a választ. Kívülről még behallatszott néhány sértett kiáltás a hálátlanságról és az „öt kolonc”-ról, de Emese már nem figyelt rájuk. A konyhába indult, ahol frissen sült pite illata lengte be a levegőt, a falon függő régi óra pedig egyenletesen mérte egy új, boldog élet perceit.