Alig pakolták le a csomagokat, amikor a hideg máris bekúszott a falak közül.
— Anya, itt fázom… — nyöszörögte a ötéves Dóra, miközben összébb húzta magán a kabátját.
— Mindjárt begyújtok, kicsim, csak egy pillanat — felelte Emese, és igyekezett határozottan beszélni, nehogy a hangja elárulja a benne kavargó aggodalmat.
Az első éjszaka valóságos próbatételnek bizonyult. A kályha füstölt, mintha dacból nem akarna rendesen működni, a gyerekek köhögtek, a réseken pedig jeges huzat süvített be. Emese mindent rájuk terített, amit talált: takarókat, kabátokat, még a régi szőnyegeket is. Ő maga ébren maradt. A sötétben ült, és Kristóf szuszogását figyelte.
A hétéves kisfiú súlyos, gyógyíthatatlannak mondott betegségben szenvedett. Komoly beavatkozásra lett volna szüksége. A támogatott műtétet egy év múlvára ígérték, de a megyei kórház orvosa nyersen fogalmazott: lehet, hogy addig nem húzza ki. Az állapota romlik, a szíve egyre nehezebben bírja a terhelést. Fizetős operáció Budapesten — az lenne az esély. Az ára pedig akkora összeg, mint két olyan lakásé, amilyet tőlük elvettek.
Másnap reggel Emese felmászott a padlásra, hogy betömje a réseket. A fél évszázados újságok, szakadt bundák és poros lomok között egy régi teásdobozra bukkant. Amikor felnyitotta, olajos rongyba csavart, súlyos tárgy lapult benne.
Egy zsebóra. Masszív darab, lánccal. Ujjával letörölte a fedelét: ezüst csillant elő. A sötétre patinásodott fémen kétfejű sas rajzolódott ki, alatta felirat: „Hitért és hűségért”.
— Szép darab… — suttogta. — De vajon ér-e bármit?
Az óra néma maradt. A mutatók öt perccel tizenkettő előtt megdermedve álltak.
Emese a szekrény mélyére rejtette a leletet. Most nem az értékes régiségeken kellett töprengenie. Az élelmük legfeljebb három napra volt elég, a tűzifa fogytán, Kristóf pedig egyre gyengébb lett. Már felülni is alig bírt, minden mozdulat kifárasztotta.
Este hóvihar kerekedett. A szél süvített, a hó sűrű falat vont a ház köré, mintha elvágták volna őket a külvilágtól. Emese lefektette a gyerekeket, majd az ablak mellé telepedett. A kétségbeesés lassan ránehezedett. Mit tett? Idehozta őket a világ végére, hogy itt vesszenek el?
Halk kopogás ütötte meg a fülét.
Összerezzent. Talán csak képzelődik?
A hang újra megszólalt, most határozottabban, tompán.
Emese megragadta a piszkavasat, és az ajtóhoz lépett.
— Ki az?
— Engedjen be, háziasszony. Tombol az idő odakint — felelte egy különös hang. Rekedtes volt, akár a száraz fa roppanása, mégis nyugodt.
Nem tudta megmagyarázni, miért, de elhúzta a reteszt. A küszöbön egy alacsony öregember állt. Bokáig érő, furcsa köpenyt viselt, derekán kötéllel átkötve. Szakálla dús és ősz, a tekintete azonban fiatalosan tiszta.
— Jöjjön beljebb — húzódott félre Emese.
Az öreg átlépte a küszöböt, ám a válláról nem olvadt le a hó, és ruhájáról sem csöpögött víz, mintha a vihar odakint nem is érintette volna.