A szobába lépve nem hagyott maga után sem dérszagot, sem jeges leheletet. Épp ellenkezőleg: enyhe, kemencéből áradó melegség lengte körül.
Csendesen átsétált a helyiségbe, ahol a gyerekek aludtak, és megállt Kristóf ágya mellett. A kisfiú zihálva, nehézkesen vette a levegőt álmában.
— Beteg a gyermek? — kérdezte halkan.
— Súlyos kór gyötri — felelte Emese fáradt sóhajjal. — Orvosra volna szükség… de nincs miből.
Az öreg leült a padra, köpenye nesztelenül simult köré.
— A pénz csak por — mondta csöndesen. — Az idő viszont aranyat ér. Megtaláltad, amit neked szántam?
Emese szíve kihagyott egy ütemet.
— Az órát…? Az a magáé?
— Az enyém volt. Egy földesúr ajándékozta, miután kihúztam a jeges vízből. Régen történt. Őriztem, mert tudtam, eljön még az ideje.
— Akkor eladom! — kapott a szóra Emese. — Legalább gyógyszert vehetek rajta. Hiszen ezüstből van.
Az öreg szakálla mögött halvány mosoly bujkált.
— Ne siess, hogy aprópénzért túladj rajta. Van benne egy kis fortély. A mester, Bure, tréfás kedvű ember volt. Fogj egy vékony tűt, és a fedél zsanérjánál, ott, ahol a pánt csatlakozik, nyomd meg óvatosan. Kettős feneket rejt.
Felállt, mintha csak egy hétköznapi látogatás végére ért volna.
— Isten veled, Emese. Szép nevet viselsz. Ne veszítsd el a reményt.
— Várjon! Legalább egy csésze teát… Hogy hívják? — fordult a sparhelt felé.
— Gergőnek szólítanak.
Amikor visszanézett a teáskannával a kezében, a szoba üres volt. Az ajtó zárva, a retesz a helyén. A gyerekek békésen aludtak. A levegőben mégis finom tömjénillat és friss kenyér aromája lebegett.
Emese egész éjjel nem hunyta le a szemét. Amint pirkadni kezdett, elővette az órát, és egy varrótűt keresett. Ujjai remegtek, miközben kitapogatta az apró nyílást a zsanér mellett. Finoman benyomta.
Halk kattanás hallatszott.
A hátlap, amely addig egyetlen tömbnek tűnt, felpattant. A mélyedésben gondosan összehajtott papírdarab és egy érme lapult. Az érme súlyos volt, aranyból készült, nem olyan, amilyeneket a zálogházak kirakatában látni.
Emese szétnyitotta a papírt. „Ezennel igazolom, hogy a felmutató jogosult…” — a folytatást nehezen tudta kibetűzni a régies betűk és különös írásjelek miatt.
A közeli megyeszékhelyre több átszállással jutott el. Felkeresett egy régiségkereskedést. A tulajdonos, testes férfi éles tekintettel, eleinte unottan méregette az órát.
— Ezüst, 84-es finomság. Adok érte ötezer forintot, a tok kissé kopott.
— Nézze meg ezt is — tette elé Emese az aranypénzt és az iratot.
A kereskedő nagyítót vett elő. Szemöldöke lassan a homloka közepéig kúszott, majd az arca elsápadt.
— Honnan került ez magához?
— Családi örökség.
A férfi levette a szemüvegét.
— Asszonyom… ez egy Konstantin-féle próba forint. Kísérleti veret. Alig néhány létezik belőle a világon.