…és csak veled akarok lenni.
Réka ajkán önkéntelen, alig észrevehető mosoly suhant át. A helyzet groteszksége szinte tapintható volt. Egykor – mintha egy távoli, ködbe veszett korszakban történt volna – ő állt pontosan így Levente előtt, esdekelve még egy esélyért, bizonygatva, hogy képes változni, hogy jobb társa lesz, hogy megfelel majd minden kimondott és kimondatlan elvárásának. A férfi akkor kíméletlen higgadtsággal fordult el tőle, és rendre talált újabb hibákat benne. Most pedig ugyanaz az ember beszélt második lehetőségről. Volt ebben valami visszás, már-már szánalomra méltó – főként attól, aki annak idején szinte fellélegzett, amikor kimondták a válást.
– Ma már elismert és sikeres nő vagy! – tette hozzá Levente sürgetően. – Anyám, Ildikó is boldog lenne, ha újra együtt látna minket. Gyere vissza hozzám, kérlek!
Ez a mondat volt az, ami hangos nevetést csalt ki Rékából. Nem ideges, nem bántó kacagás volt, hanem őszinte és felszabadult. Hát így állunk – gondolta. Tehát a hirtelen jött „megvilágosodás” mögött az ő eredményei és társadalmi helyzete húzódik meg. Nem a közös múlt, nem az elveszett szerelem, hanem a presztízs. Szinte maga előtt látta Ildikót, amint most bánkódva ismeri fel, hogy túl könnyen mondott le egy „ígéretes” menyasszonyról.
– Feleslegesen próbálkozol, Levente – felelte nyugodtan, de kérlelhetetlenül. – Igazad van, valaha szerettelek. De az a nő már nem én vagyok. Az életem más irányt vett, és abban nincs számodra hely.
A férfi arca megfeszült.
– Ugyan, kit akarsz megtéveszteni? Látom, hogyan nézel rám! – csattant fel. – Tudom, hogy azóta sem volt senkid. Egyetlen komoly kapcsolatod sem! És tudod, miért? Mert még mindig érzel irántam valamit. Réka, ne játsszd a megközelíthetetlent! Most már nincs akadály előttünk, még anyám is támogat minket. Gyere, menjünk fel hozzád… annyira hiányoztál.
Közelebb lépett, és karját kinyújtotta felé. Réka ösztönösen hátrált, de sarka beleakadt a térkő egyik hézagába. A világ egy pillanatra kibillent alóla – ám mielőtt a földre zuhant volna, valaki határozott mozdulattal megtartotta. Erős karok ölelték körbe, biztosan és óvón.
Amikor felnézett, Gergő tekintetével találta szembe magát. A vállalat logisztikai vezetője volt, kollégája – és az utóbbi hónapokban egyre több közös kávészünet, hosszú beszélgetés és csendes összemosolygás fűzte őket össze.
– Úgy látom, ismét akadt egy túl lelkes rajongód – jegyezte meg könnyed derűvel, miközben még mindig tartotta. – Nem mondtam már, hogy ideje lenne hivatalossá tennünk a kapcsolatunkat? Akkor mindenki tudná, hogy a szíved foglalt.
Réka egy másodpercig zavarban volt, aztán megérezte a férfi jelenlétéből áradó támogatást, és játékosan csatlakozott a helyzethez.
– Lehet, hogy igazad van – felelte mosolyogva. – Talán tényleg eljött az ideje. Végeztem mára, te is?
Egymás mellett álltak, mintha egy láthatatlan szövetség kötötte volna össze őket. Nem érintették meg egymást feltűnően, mégis egységet alkottak. Levente döbbenten figyelte ezt a néma összhangot. Abban a pillanatban értette meg teljes bizonyossággal, hogy amit keres, már nem létezik. A lehetőség évekkel korábban kicsúszott a kezéből, és most minden szava üresen kongott. Nem maradt más számára, csak a felismerés, hogy vannak hibák, amelyeket nem lehet jóvátenni.
Lesütötte a szemét, majd sarkon fordult. Bizonyára otthon magyarázkodnia kell majd Ildikónak, aki annyira biztos volt a dolgában. De az elveszített bizalom nem szerezhető vissza erőszakkal – és szeretetet sem lehet kierőszakolni.
Amikor eltűnt a sarkon, Réka halkan megszólalt:
– Köszönöm, Gergő. Tényleg kisegítettél.
– Egy sima „köszönöm” kevés lesz – válaszolta mosolyogva, de tekintetében komoly fény csillant. – Az előbb gyakorlatilag megkértem a kezed, és te igent mondtál. Igaz, akár azonnal rohadhatnánk az anyakönyvvezetőhöz, de nem akarom elsietni. Tudnod kell, hogy régóta fontos vagy nekem. Csak nem mertem biztosra venni, hogy te is így érzel. Mit szólnál, ha ma este együtt töltenénk az időt? Vacsora, séta… bármi, amihez kedved van.
– Most? – kérdezte Réka meglepetten, és érezte, hogy melegség önti el az arcát.
– Igen, most – bólintott Gergő. – Vége a munkának, előttünk az este. Kár lenne elszalasztani.
Réka nem keresett kifogásokat. Gergő már jó ideje közel állt hozzá, és most világosan érezte: készen áll arra, hogy továbblépjen. Hogy lezárja végérvényesen a „Levente” fejezetet, és új lapot nyisson. Lassan bólintott.
Mosolya ezúttal nem volt védekező vagy bizonytalan. Őszinte volt és felszabadult – olyan mosoly, amely csak akkor születik meg, amikor valaki végleg leteszi a múlt terhét, és bátran elindul valami új felé.