A lánykérés pátosza és ünnepélyessége teljesen eloszlatta Réka minden kételyét. Úgy érezte, mesébe csöppent: lebegve járt-kelt, és hálát adott a sorsnak, amiért ilyen ajándékot kapott. Akkor még álmában sem gondolta volna, hogy alig két esztendővel az esküvő után darabokra hullik ez az idill, és ő maga is mélyre zuhan majd — oda, ahol a kétségbeesés és az önbizalom hiánya uralkodik.
Levente édesanyja, Ildikó már az első találkozásukkor egyértelművé tette, mit gondol fia választásáról. Nem kertelt, nem finomkodott: nyíltan éreztette, hogy Réka nem felel meg az ő elképzeléseinek.
— Ugyan mit eszik rajta? — sopánkodott egy alkalommal a szomszédasszonyának, mit sem törődve azzal, hogy Réka a nyitott ajtón át tisztán hallja minden szavát. — Nincs benne semmi különös. Ha legalább feltűnően szép volna… de teljesen átlagos. Az én fiam ennél sokkal többet érdemel.
A mondatok úgy csapódtak Rékához, mint apró, de éles kövek. Hosszú percekig állt a tükör előtt, és idegenként vizsgálta saját arcát, alakját, mozdulatait. Azt kutatta, vajon hol rejtőznek azok a hibák, amelyekről ilyen magabiztosan beszéltek. Pedig diákkorában sokan tartották csinosnak; nem egy fiú próbálta felhívni magára a figyelmét. Ő azonban akkoriban inkább a tanulásra és a terveire koncentrált. Az egyetemen is tudatosan kerülte a felszínes kalandokat, nem vágyott heves, gyorsan lobbanó románcokra. Most viszont, a folyamatos bírálatok súlya alatt, lassan megingott az önmagába vetett hite. Olyan hiányosságokat kezdett keresni magán, amelyek valójában nem is léteztek. Meg akart felelni, alkalmazkodni próbált, és napról napra nehezebbé vált számára elhinni, hogy értékes, hogy szerethető.
Az esküvő után Levente viselkedése fokozatosan, de érezhetően megváltozott. Az a figyelmes, gyengéd férfi, aki korábban minden kívánságát leste, mintha eltűnt volna. A helyét egy örökké elégedetlen, kritikus ember vette át. Ha Réka vacsorát készített, az ételt rögtön az anyja főztjéhez mérte, és szemrehányóan közölte, hogy ideje lenne „szintet lépnie”. Hol az ingje vasalásába kötött bele, hol egy porszemet fedezett fel a lakás legeldugottabb sarkában. Úgy tűnt, tudatosan kutat valami után, amibe beleköthet — csak hogy hibáztathassa őt. A módszer működött. Réka egyre inkább elveszítette önmagát. A korábban vidám, tervekkel teli nő helyén lassan egy bizonytalan, bocsánatkérő árnyék maradt, aki már a puszta jelenlétéért is mentegetőzött. A szíve sajgott, mégsem látta a kiutat. Meg volt győződve róla, hogy minden gond forrása ő maga.
A történet váratlan fordulatot vett azon a napon, amikor — a véletlen különös játéka folytán — a megszokottnál jóval korábban ért haza. Nem egyedül találta Leventét. A látvány egyetlen pillanat alatt darabokra zúzta mindazt, amiben addig kapaszkodott. Lélegzett, mégis úgy érezte, megfullad. A talaj szilárd volt a lába alatt, mégis mintha mélység nyílt volna meg alatta. Abban a másodpercben valami végérvényesen meghalt benne. Nem tört ki jelenet, nem csattantak ajtók, nem repültek tányérok. Csak a bénító csend maradt, és a belülről maró fájdalom. Szó nélkül elővette a bőröndjét, és gépiesen pakolni kezdett. Az a lakás, amelyet nemrég még közös otthonuknak hitt, idegen hellyé vált. A közös tervek, a jövőről szőtt álmok egyetlen pillanat alatt omlottak össze, mint homokvár a hullámverésben.
Levente nemhogy bocsánatot nem kért, de hamarosan úgy állította be a helyzetet, mintha ő lenne az áldozat. Hűvös hangon Rékát hibáztatta, szerinte a nő távolságtartása és „érzelmi hidegsége” sodorta ebbe a helyzetbe.
— Nem kaptam tőled elég figyelmet — mondta tárgyilagos nyugalommal. — Szükségem volt valamire, amit melletted nem találtam meg. Ne játssz ártatlant. Pontosan tudod, mi vezetett idáig. Felejtsük el ezt az egészet, és kezdjük újra tiszta lappal.
Réka hangja halk volt, de szilárd.
— Nem. Számomra nincs újrakezdés. Ezt nem lehet kitörölni.
— Akkor marad a válás — vont vállat Levente. — Anyám legalább fellélegzik majd. Sosem kedvelt igazán. Néha elgondolkodom, miért tűrtem ezt ilyen sokáig. Esélyt adtam neked a változásra, és tessék, ez lett belőle.
Ezzel végleg lezárult a kapcsolatuk. Az első hetek és hónapok Réka számára kíméletlen próbatételt jelentettek. Gondolatai kuszán kavarogtak, alig tudott aludni, és minden nap küzdelemnek tűnt. A világ elveszítette a színeit, mintha szürke fátyol borult volna rá, és ő maga is egyre inkább elveszettnek érezte magát ebben a kilátástalannak tűnő csendben.