Zoltán ezúttal sem üres kézzel érkezett. Amint Lilla belépett az irodájába, a férfi egy apró kulcscsomót csúsztatott elé az asztalon.
– Ez a másik lakásom kulcsa – mondta csendesen. – Régen azért vettem, hogy majd a gyerekeimnek legyen. De az élet máshogy alakult. Üresen áll évek óta. Nem való, hogy a barátom lánya albérletről albérletre járjon. Költözz be nyugodtan.
Lilla meghatódva szorította meg a kulcsokat, majd hirtelen eszébe jutott valami.
– És… a cicám? Márkot is vihetem? Nélküle sehova sem megyek.
Zoltán felnevetett.
– Ha egy aligátorral állítanál be, akkor is jöhetnél. A lakás tágas, és már túl régóta vár lakókra. Gazdálkodjatok benne ketten.
Néhány napon belül Lilla összecsomagolta kevéske holmiját, elbúcsúzott az idős nénitől, akinél szobát bérelt, és átköltözött a világos, háromszobás lakásba. A változás szinte hihetetlen volt: tágas nappali, külön háló, erkély, ahol Márk kedvére sütkérezhetett.
A költözés után nem egyszerűen munkába járt – szinte szárnyalt. Papíron ugyan ügyfélkapcsolati munkatárs volt, de a telefonálásnál jóval komolyabb feladatokat kapott. Zoltán atyai gondoskodással vette körül: új ruhákat vásárolt neki, háztartási gépekkel szerelte fel a lakást, és lépésről lépésre vezette be a cég működésének minden apró részletébe. A gyermektelen üzletember Lillában látta a jövőt; azt akarta, hogy ha vele történne valami, a lány képes legyen átvenni az irodahálózat és a vállalkozások irányítását.
Egyedül Hajnalka morgolódott folyton, hogy nincs pénz taníttatásra. Zoltán azonban hajthatatlan maradt: ragaszkodott hozzá, hogy Lilla beiratkozzon az egyetem közgazdasági karára.
A lány külső és belső átalakulása mindenkinek feltűnt. Gergő is észrevette, milyen tisztelettel bánik vele a vezetőség. Hirtelen bátorságot merített, és közölte Viviannel, hogy kapcsolatuk kifulladt. A hír azonban nem rázta meg a lányt; régóta tehernek érezte a fiút, és már új munkahelyén próbált közelebb férkőzni a főnöke fiához.
Miután Vivien ejtette, Gergő vissza akart kanyarodni Lillához. Meghívta hétvégére valahová, mintha mi sem történt volna. Lilla röviden, hűvösen utasította vissza. Most már tisztán látta, milyen számító és gerinctelen volt. Csodálkozva gondolt vissza arra, hogy valaha sírt miatta. Mit talált benne? Talán csak a túl édes, már-már émelyítően csinos arca tévesztette meg. Haragudott magára korábbi naivitásáért.
Egy délután a kisállatboltban vásárolt eledelt Márknak. Amikor levett egy konzervet a polcról, véletlenül meglökött egy másikat. A doboz már zuhant volna, ám egy gyors kéz elkapta.
– Látom, nem sajnálja a pénzt a cicájától – jegyezte meg mosolyogva egy magas, sötét hajú fiú, miközben visszatette a konzervet. – Jó minőséget választott.
Lilla kissé zavarba jött a váratlan segítségtől.
– Igyekszem. Nagyon szeretem.
– Én is rajongok a macskámért. Szavanna fajta. Az öné milyen?
A lány elnevette magát.
– Fajtatiszta… utcai nemes – felelte tréfásan. – Beszökött az irodánkba. Attól féltem, valaki kidobja, úgyhogy hazavittem. Azóta velem él. Márknak hívják.
Alig tíz perc telt el, és már úgy beszélgettek, mintha régóta ismernék egymást. A fiú – Levente – értette Lilla finom humorát, és nyílt, derűs világlátása magával ragadta a lányt. Szinte észrevétlenül kísérte haza.
A ház előtt még sokáig álltak, egyik téma követte a másikat. Egyikük sem akarta kimondani, hogy ideje búcsúzni, bár az utca már sötétbe borult. Lilla arra gondolt, talán illetlen ennyire egyértelműen kimutatni a vonzalmat az első találkozáskor. Ám Levente megelőzte:
– Nem mennék el szívesen – mondta halkan –, de tudom, hogy most így helyes.
Mintha a gondolataiban olvasott volna.
Ahogy Lilla felment a lépcsőn, különös bizonyosság járta át. Talán tényleg létezik az a megmagyarázhatatlan kapocs, amiről annyit olvasott – amikor két ember az első pillanatban egymásra hangolódik.
Az éjszaka álmatlanul telt. A fejében romantikus történetek jelenetei peregtek, ahol a szereplők váratlanul rátalálnak a másik felükre.
Reggel fáradtan készült munkába, és most először nem az iroda felé húzta a szíve, hanem vissza a kisállatboltba. Ráadásul telefonszámot sem cseréltek.
Amikor kilépett a házból, döbbenten torpant meg. Levente ott állt a kapu előtt.
– Nem tudtam elszakadni tőled – vallotta be. – Hazaszaladtam megetetni a macskámat, aztán visszajöttem. Egész éjjel a te ablakodat figyeltem. Láttam, hogy nálad is égett a fény.
A második emeleti ablak felé intett.
– Ez nem véletlen – folytatta. – Úgy érzem, ez el volt rendelve. Te hozzám tartozol, én pedig hozzád.
Magához vonta Lillát, és mélyen beszívta a hajának illatát.