A lány szépsége tagadhatatlan volt, de abból a fajtából, amely inkább félelmet kelt, mint csodálatot.
– Mit bámulsz? Nem érzed? – csattant fel újra. – A felmosó bűzlik, mintha dögöt áztatnál benne. Menj, és mosd ki rendesen tisztítószerrel!
A hangja parancsolóan csengett, ahogy elhaladt a kijárathoz közeli asztalok mellett ülő két férfi előtt. Lilla még hallotta, ahogy a háta mögött összesúgnak. Nemcsak a jelenetet kommentálták, hanem őt magát is: az alakját, a mozdulatait, mindent, amit szemügyre lehetett venni.
Pedig Lilla is csinos volt, csak egészen másképp. Nem az a hivalkodó, éles szépség, mint az övé, hanem halkabb, melegebb. Szürke szemei nyíltan és tisztán néztek a világra, homloka magas volt, ajka telt, kissé gyermeki. Világos haja dúsan omlott a vállára, többnyire hanyagul összefogva egy kopott hajgumival. Még az elnyűtt, divatjamúlt ruhák sem tudták elrejteni karcsú derekát és nőies tartását. Ahogy lesütött szemmel, kezében a felmosóval állt, a két férfi szemében inkább tűnt megszeppent Hamupipőkének, mint ügyetlen takarítónőnek.
Ezt suttogták is egymásnak, óvatosan, nehogy meghallja az iroda önjelölt királynője, Vivien. Mert ő volt az, aki az imént letorkolta Lillát, és most is figyelte minden rezdülését. A férfiak azt is megjegyezték, hogy az új lány kifejezetten mutatós, csak éppen a ruhatára siralmas. Azt hitték, Vivien nem hallja őket. Nagyot tévedtek. Az efféle nőknek, akik örömüket lelik mások megalázásában, kivételesen éles a hallásuk.
Lilla még ki sem ért a helyiségből, amikor Vivien már a kolléganőivel elemezte a szegényes ruhadarabjait, darabról darabra. A régi kardigán, a kifakult szoknya, a megkopott cipő mind külön gúny tárgya lett. Lilla legszívesebben kettétörte volna a felmosónyelét, és faképnél hagy mindenkit, de eszébe jutott, milyen kilátástalan a helyzete. Nem engedhette meg magának a düh luxusát.
Kimosta a gumihengert, visszatért, és szó nélkül folytatta a munkát. Úgy tett, mintha nem hallaná a kuncogást és az összesúgást. Minden egyes nap, amit ebben az irodában töltött, lassú méregként csorgott az ereiben. Viviennek sikerült szinte az egész csapatot ellene hangolnia, sőt még a vezetőség is gyanakvással figyelte az új takarítónőt.
Egyetlen ember volt, aki némi emberséget mutatott: Gergő, az a férfi, aki első nap tréfásan Hamupipőkének nevezte. Egy este, amikor Lilla a többieknél később végzett, a fiú az épület előtt várta. Zavartan, de mosolyogva hívta meg egy közeli kávézóba. A beszélgetés könnyedén indult, és hamar nevetésbe fulladt. Gergő közvetlennek és őszintének tűnt, Lilla hosszú idő óta először érezte, hogy emberként kezelik.
A következő napon azonban az egyik folyosón Vivien egyik barátnője állta útját.
– Te aztán nem sokáig gondolkodtál – mondta gúnyosan. – Tudod egyáltalán, kivel kezdtél ki? Gergő Vivien párja. Esküvőt terveznek. Ha kiderül, hogy randiztatok, élve eltemet. Vivien hamarosan osztályvezető lesz. Gondold át, mi vár rád.
A fenyegetés nem maradt üres szó. Másnap, amikor Lilla belépett abba az irodába, ahol Vivien dolgozott, hirtelen felcsendült egy dal: „Helló, turkálós lány!” A kollégák alig tudták visszafojtani a nevetést. Vivien komoly arccal odalépett hozzá.
– Mondd csak, hol lehet ilyen „vintage” kardigánt szerezni? – kérdezte ártatlan hangon. – És ezek a cipők… igazi múzeumi darabok. Talán még a múlt századból maradtak rád?
A gúny egyre kreatívabb lett, minden ruhadarab új nevet kapott. A jelenlévők udvariasan vihogtak, senki sem akart ujjat húzni a törtető karrieristával. Lilla mozdulatlanul tűrte a megaláztatást.
Attól a naptól kezdve Gergő többé nem hívta el. Ha véletlenül összefutottak a folyosón, lesütötte a szemét. Nem volt bátorsága szembenézni azzal, amit tett – vagy inkább amit nem tett. Részt vett a nevetésben, amikor Vivien előadta kegyetlen jelenetét. Szégyellte magát, mégis a hallgatást választotta. Bár Vivien iránti érzései már rég megfakultak, szakítani nem mert. Féltette az állását, a fizetését, a jövőbeni előléptetés esélyét. Inkább alkalmazkodott, ahogy annyian mások is.
Az ilyen embereket hívják megalkuvónak. Gergő a biztos előrelépés reményében kész volt eltapodni egy alig kibontakozó érzelmet is.
Vivien viszont elégedett volt. A nyilvános megszégyenítés után, mintha jóllakott volna, egy időre békén hagyta Lillát. A lányban épp csak pislákolni kezdett az önbecsülés, de a valóság hamar kijózanította. Ha felmond, jövedelem nélkül marad.
Amikor még az elején aláírta a szerződést, nem olvasta el alaposan. Most, hogy az emberi erőforrás osztályon érdeklődött a távozás lehetőségéről, közölték vele: ha negyven napon belül kilép, és nem tölt le legalább egy teljes hónapot, egy fillért sem kap. Állítólag ez szerepel a megállapodásban.
Lilla torkát szorította a tehetetlenség. A már megkeresett pénzt nem akarta elveszíteni. Nem maradt más választása, mint maradni, és némán tűrni mindazt, ami még várt rá.