Lilla gyerekkora korántsem volt gondtalan. Az édesapja hősi halált halt egy külföldi bevetésen, amikor a kislány még alig értette, mit jelent a veszteség. Édesanyja, Eszter egyedül maradt vele, és minden erejével azon volt, hogy talpon maradjon. Ám a sors nem bánt vele kíméletesen: az asszony beteges volt, gyakran hetekre, sőt hónapokra kiesett a munkából. Amint valamelyest összeszedte magát, a munkaadója már célozgatni kezdett rá, hogy nem tud mit kezdeni egy állandóan táppénzen lévő alkalmazottal. Ilyenkor Eszter „közös megegyezéssel” távozott, majd bezárkózott a szobába, és hangtalanul sírt a párnájába, mert tehetetlennek érezte magát.
A pénz szinte soha nem volt elég. Előfordult, hogy vacsorára csak száraz kenyér jutott, amit Lilla enyhén megsózott napraforgóolajba mártogatott, máskor üres tészta került az asztalra. Az iskolában ő lógott ki a sorból – nem a jegyei, hanem a ruhái miatt. A gyerekek kegyetlenül őszinték: azt mondják ki, amit látnak. Az osztályban Lillát tartották a legszegényebbnek, a lányok összesúgtak a háta mögött a hátsó padban, és kárörvendve jegyezték meg, hogy már megint a befoltozott kardigánban jött.
Amikor betöltötte a tizennegyedik évét, Eszter meghalt. A gyámságot az anyja nővére, Hajnalka vállalta magára. Lilla remélte, hogy most talán könnyebb lesz, de hamar rá kellett jönnie, hogy tévedett. A nagynéni naponta nevezte őt naplopónak és semmirekellőnek, miközben ő maga sem a munkában, sem a háztartás vezetésében nem jeleskedett. Gyorsan felismerte, hogy az unokahúga már elég idős ahhoz, hogy minden terhet a nyakába varrjon. A főzéstől a takarításig minden Lillára hárult, sőt még a közeli kisboltba is őt küldte borért. Ott dolgozott Hajnalka legjobb barátnője, Petra, aki gyakran hitelbe is adott italt.
Hajnalka esténként előszeretettel kortyolgatta a vörösbort, és ha épp nem volt rá pénze, a szomszédtól szerzett házi pálinkát. A hónap végére rendszerint üres lett a kassza. Amint a tartozásokat kifizették, ismét fillérek nélkül maradtak. Ilyenkor, kissé kapatosan, a nagynéni mindig ugyanazt hajtogatta: Lilla csak teher a nyakán, ideje volna férjhez mennie. A lány sokszor sírva vonult a szobájába ezek után.
Petra fiának jó sora volt, és Hajnalka irigykedve figyelte barátnője gyarapodását. Nem egyszer próbálta Lillát faggatni, mit gondol a fiúról. A lány azonban többnyire hallgatott. Amikor nagykorú lett, a nagynéni egyre nyíltabban kezdte sürgetni a házasságot, hosszan ecsetelve, milyen kényelmes élete lehetne Petra fia mellett. Valójában nem Lilla boldogsága lebegett a szeme előtt, hanem a saját haszna: ha az unokahúga a bolt tulajdonosának családjába kerül, ő is kedvezményeket, sőt talán ingyen árut remélhet, és a felhalmozott adósságát sem kellene megadnia.
Csakhogy Lilla ezúttal nem maradt engedelmes. Egy napon, amikor a nagynéni ismét a „fényes jövőről” papolt, a lány kitört. Kijelentette, hogy nem fog mások pénzügyi gondjai miatt férjhez menni. A vita heves lett, végül Lilla kiviharzott, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegtek a falak.
Nem sokkal később visszatért, összeszedte kevéske holmiját, és magához vette a perselyét is, amelyről Hajnalka nem tudott. Apránként gyűjtögette a forintokat, mióta a nagynénjénél élt. A megtakarítás elegendőnek bizonyult egy szerény albérleti szobára. A csomagba bekerültek édesapja kitüntetései és az okiratok is – ezek jelentették számára az egyetlen kézzelfogható emléket róla. Az egyik érdemrendet talizmánként őrizte.
Az összeg nemcsak a kaucióra és az első havi bérleti díjra volt elég, hanem némi élelemre is. Amikor végre külön költözött, szembe kellett néznie a kérdéssel: hogyan tovább? Tanulni szeretett volna, de a tandíj és a megélhetés költségei elérhetetlennek tűntek. Munkát kellett találnia.
Egy szupermarketben a kezébe nyomtak egy ingyenes hirdetési újságot. Tele volt állásajánlatokkal, ám többségük végzettséget vagy tapasztalatot követelt. Lillának egyik sem volt. Végül találomra felhívott egy céget, ahol takarítót kerestek. Úgy érezte, friss érettségivel máshová aligha vennék fel. Ha mást nem, hát felmosóronggyal a kezében is megkeresheti a kenyerét.
A személyzeti osztályon szinte azonnal alkalmazták. Kiderült, hogy a korábbi takarítók gyorsan felmondtak a mérgező légkör miatt, és az iroda már három napja takarítatlanul állt. Lilla aláírta a szerződést, majd rögtön munkához látott. Egy nagy helyiségbe lépett, ahol számítógépek sorakoztak, az asztalok mögött alkalmazottak ültek. Szorgalmasan mosta fel a padlót, amikor hirtelen éles kiáltás hasított a levegőbe a füle mellett.
– Mi ez a bűz? – csattant fel egy női hang.
Lilla összerezzent. A hang tulajdonosa feltűnően szép, ugyanakkor ellenséges tekintetű fiatal nő volt. Olyan, mintha egy regény negatív hősnője lépett volna ki a lapokról: széles ívben húzott fekete szemöldök, metsző, mandulavágású szemek, hollófekete haj, magas arccsont, élesen formált áll. Még a sötét hajából font, boszorkányos hatású copf is a homloka közepéig húzódott, és már a puszta jelenléte is feszültséget teremtett a szobában.