– Na, hallgatlak – mondta Emese jeges nyugalommal, bár legszívesebben azonnal felrobbant volna. – Mit akarsz ebből kimagyarázni?
Benedek zavartan megköszörülte a torkát, de nem hagyta magát sarokba szorítani.
– És te mit keresel itt ilyenkor? Nem a munkahelyeden kellene lenned? – vonta össze a szemöldökét, mintha hirtelen eszébe jutott volna, hogy ő itt a férj, akinek kérdeznie is joga van.
Régi taktikája volt: ha támadás éri, inkább visszatámad.
– Dolgozom, képzeld! – csattant fel Emese, és az orra alá dugta az aktát. – Iratokat viszek az ügyfélnek. Csak pár utcával arrébb lerobbant a forgalom. Ne tereld a szót!
– Én meg… engem a főnök küldött…
– Messzire? – vágott közbe gúnyosan a nő. – Rád is fért volna. Az ilyen alkalmazottakat én már rég lapátra tettem volna. Munkaidőben csatangol, aztán még különféle Kingákkal sétálgat.
– Hallgass már végig! – fakadt ki Benedek. – Zoltán Mihály küldött ide.
– Kicsoda? – nevetett fel Emese hitetlenkedve. – Miféle Zoltán?
– A főnököm! Folyton mesélek róla, csak te sosem figyelsz. Azért irányított ide, hogy segítsek a lányának. A taxik nem járnak, a város be van állva. A lányának meg a kisfiával sürgősen orvoshoz kell jutnia. Érted már?
– Még nem teljesen. Folytasd csak.
– Megadta a címet, hogy menjek el hozzájuk, és kísérjem el őket a rendelőbe. A kocsimat kénytelen voltam letenni pár sarokkal arrébb, innen gyalog indultunk volna tovább. Fogalmam sem volt róla, hogy Kingának hívják!
– Ó, ez aztán döntő információ – jegyezte meg Emese szárazon. – Különösen a mostani helyzetben.
Benedek idegesen felnevetett.
– Egyébként nem furcsa ez a família? Az apja Zoltán, a lánya Kinga… vajon az unokát hogy nevezhették el? Valami különleges névre tippelek.
– Inkább arra válaszolj, miért beszélt velem ilyen lekezelően az a nő – komorodott el Emese.
– Talán azt hiszi, hogy mindenki a szolgálatára van – vont vállat Benedek. – Lehet, hogy az apjától örökölte a stílust.
– Nézz rám! – utasította Emese hirtelen, és közelebb lépett.
– Miért? – torpant meg a férfi.
– A szemembe nézz, amikor beszélsz! – mordult rá.
Benedek tétován engedelmeskedett volna, amikor a telefon élesen megszólalt Emese táskájában. A kijelzőn Ildikó neve villogott.
– Igen, Ildikó, már úton vagyok – hadarta Emese feszült hangon. – Néhány perc, és átadom a projektet az ügyfélnek.