A kocsit hátrahagyva, kötelességtudattól hajtva, a szerencsétlen sorsú dossziét magához szorítva indult el megbízója irodája felé.
A hó térdig ért, minden lépésnél süppedt alatta a járda. A vastag, érintetlen takaróban gázolva egyre nehezebben kapott levegőt; a gyors tempó és a metsző hideg együtt kegyetlenül próbára tette. Mégis haladt előre, lassan, de elszántan, közben pedig újra és újra próbálta elérni az autómentő szolgálatot. A vonal azonban vagy foglalt volt, vagy egyszerűen megszakadt – a közlekedési káoszban láthatóan nem csak ő került bajba.
Egy pillanatban azonban megtorpant.
Mintha gyökeret vert volna a lába a hóban. Amit alig tíz méterre meglátott, sehogy sem illett bele a valóság megszokott rendjébe. Először azt hitte, káprázik a szeme.
A vastagon behavazott járdán egy fiatal nő küszködött egy babakocsival. A kerekek folyton elakadtak a felgyülemlett hóban, ő pedig minden erejét összeszedve próbálta előre tolni. És mellette – segítően a kocsi oldalát fogva – ott volt valaki, akit Emese túl jól ismert.
Benedek.
– Benedek?.. – bukott ki belőle hitetlenkedve, alig hallhatóan. – Ez meg mi a csoda?
A következő másodpercben magához tért, és már teli torokból kiáltotta:
– Benedek!
A férfi összerezzent, majd idegesen körbefordult. Felesége hangját ezer közül is felismerte volna.
Amikor megpillantotta az elszánt arccal közeledő Emesét, mintha összezsugorodott volna. Zavartan hátrált egy fél lépést a babakocsit toló nő mellől, aki kíváncsian méregette az ismeretlen közeledőt.
– Benedek, drágám, elárulnád, mi folyik itt? – kérdezte Emese, miután odaért hozzájuk, és a mappával legyezte magát, mintha ventilátor volna.
A fagyos idő ellenére patakokban folyt róla a verejték.
– Mi? Semmi különös… – hebegte a férfi. – Csak segítek. Látod, milyen állapotban vannak az utak. A kisgyerekes anyukák még a járdán sem tudnak közlekedni.
– Ezt értem. Tudom, milyen siralmas a helyzet a városban – vágott vissza Emese élesen. – De nem ezt kérdeztem. Ki ez a nő? – mutatott rá határozott mozdulattal. – És te miért nem a munkahelyeden vagy ebben az órában, hanem a város másik végén, idegen nőkkel sétálgatsz? Ki ő?
– Ő? – Benedek értetlen képet vágva nézett a fiatal nőre, aki feszült figyelemmel hallgatta a szóváltást. – Tényleg… hogy is hívják?
– Tessék? – háborodott fel a nő. – Ez már azért túlzás! Kinga vagyok. A többit pedig majd Benedek elmondja magának, ha úgy gondolja.
Felhúzott fejjel, sértett méltósággal tolta tovább a babakocsit, és néhány pillanat alatt eltűnt a sarkon. Benedek ott maradt a hóban Emesével szemben, és láthatóan készült arra, hogy számot adjon a történtekről.