…Gergő letette a telefont az asztalra, majd karba font kézzel kihúzta magát, mintha egy láthatatlan dobogóra állt volna fel. Arcán alig leplezett elégedettség ült. Esztert figyelte, várta a pillanatot, amikor a nő megtörik, odalép hozzá, és beismeri: neki volt igaza. A fejében ez már lezárt ügy volt, sakk-matt. Olyan bizonyítékkal szorította sarokba, amely ellen – úgy hitte – nincs ellenvetés: az édesanyja szenvedésével. Most már csak a feltétel nélküli meghátrálás maradt hátra.
Eltelt egy perc. Aztán még egy.
Amikor megszólalt, a hangja betöltötte a lakást.
— Holnaptól visszatérsz a kötelességeidhez! Minden este elmész anyámhoz, segítesz neki, akár tetszik, akár nem! Világos?!
Eszter lassan ellökte magát a hűtőtől. Lépett egyet a konyha közepe felé, majd megállt. Az arca szinte kifejezéstelen volt, már-már élettelen nyugalom ült rajta, de a szemében sötét, hideg fény lobbant. Úgy nézett Gergőre, mintha most látná először — nem a vőlegényét, nem azt a férfit, akit szeretett, hanem egy idegent, akitől ösztönösen idegenkedik.
Amikor megszólalt, a hangja egyenletes maradt, rezdülés nélküli. Mégis volt benne valami megkérdőjelezhetetlen erő, amitől Gergő önkéntelenül kihúzta magát.
— Mégis milyen alapon várod el tőlem, hogy minden este a te anyádhoz rohangáljak, fürdessem, pelenkázzam? — kérdezte halkan. — Fogadj fel egy ápolót. Én ezt nem csinálom tovább.
A mondatok tompán hullottak a konyha csendjébe. Nem kiáltásként, inkább végítéletként. Gergő meghökkent. Már nyitotta a száját, hogy rázúdítsa a felháborodását, de Eszter nem hagyta.
— Azt hitted, működni fog ez az egész kis jelenet? — a szája sarkában megjelent valami, ami talán mosoly akart lenni, de inkább megvetés volt. — Sajnálatra akartál hatni? Úgy beállítani, mintha szívtelen lennék? Gratulálok. Most mutattad meg igazán, ki vagy. Egy olcsó manipulátor, aki a saját beteg anyját használja eszközként, hogy engem sarokba szorítson.
Gergőben valami megrepedt. A magabiztossága, amely eddig olyan szilárdnak tűnt, hajszálrepedésekkel telt meg, mint a vékony jég a folyón. Ez nem az a nő volt, akit ismert. Ez a higgadt, kérlelhetetlen tekintet idegen volt számára.
— Figyelj rám, Gergő — lépett közelebb Eszter. — Esküvő nem lesz. Nem fogom élve eltemetni magam a leendő anyósom pelenkái között csak azért, mert a jövendőbeli férjem ezt természetes kötelességnek tartja. Én családot akartam, nem életfogytig tartó szolgálatot.
— Hogy merészelsz… — kezdte volna, de a szavak elhaltak a nő pillantásában.
— És ami az édesanyádat illeti — folytatta Eszter nyugodtan. — Annyira aggódsz érte, igaz? Olyan odaadó fiúnak tartod magad. Nos, itt a lehetőség, hogy bizonyíts. Kötény fel, és teljesítsd a fiadként rád háruló feladatokat. Te vagy a férfi, a leendő családfő. Rajta. Munka után minden este főzz rá, moss fel, mosd ki a ruháit. És cseréld a pelenkát is, Gergő. Az se maradjon ki. Hiszen ő a te anyád. A te felelősséged. Te beszéltél tiszteletről, kötelességről. Akkor gyakorold is.
Szavai kimérten érkeztek, mintha kalapáccsal verné be őket a levegőbe. Gergő saját érveit fordította vissza ellene: a családról, a tiszteletről, a kötelességről szóló mondatait most ő kapta vissza, élesebben, mint valaha. Olyan jövőt festett elé, amelyet ő maga szánt Eszternek — könnyedén, következmények nélkül.
Amikor befejezte, nem csapott ajtót, nem rohant. Egyszerűen megfordult, és az előszoba felé indult. Léptei egyenletesek voltak.
Gergő a hátát nézte, és lassan megértette. Nem azt, hogy megbántotta. Hanem azt, hogy az a gondosan felépített világa, amelyben minden az ő kényelmét szolgálta, egyetlen pillanat alatt omlott össze. Saját kezével döntötte romba.
Eszter felvette a táskáját a komódról, magához vette a kulcsait. Hallatszott, ahogy cipőt húz. Gergő szeretett volna utána szólni, visszatartani, de a torka kiszáradt, hang nem jött ki rajta.
A bejárati ajtó halkan kattant.
Egyedül maradt a konyhában.
Körülnézett, mintha idegen helyre tévedt volna. A tekintete a mikrohullámú sütőn állt meg, benne az elfelejtett lasagnéval. Két személyre szánt vacsora. Lassan kinyitotta az ajtót. A kihűlt étel szaga szétterült a levegőben — állott, kedvetlen illat, akár egy félbemaradt életé.
És ezen az estén először nem dühöt vagy sértettséget érzett.
Hanem nyers, jeges félelmet attól a valóságtól, amelyben most ott állt egyedül. A saját kötelességével.