A közös jövőről alkotott elképzelései darabokra hullva kavarogtak a fejében. Bevillant a menyasszonyi ruha, amelyet nemrég együtt néztek ki; az a nevetős vita, hogy tengerpartra menjenek-e nászútra, vagy inkább egy hegyi faházba; Gergő ígérete, hogy egész életében a tenyerén hordozza majd. Ezekre a fényes, meleg képekre azonban most rávetült egy másik jelenet, kíméletlenül éles körvonalakkal. Látta magát, ahogy egy fárasztó munkanap után nem a saját otthonába tér haza, hanem egy dohos, gyógyszerszagú lakásba, ahol az idő és a betegség súlya ül a levegőben. Érezte a derekába hasító fájdalmat, miközben egy legyengült testet emel és fordít, látta a saját kezét, ahogy pelenkát cserél. És ebben a képben Gergő nem volt mellette. Ő valahol máshol létezett – a kényelmes lakásukban, vacsorára várva, teljes meggyőződéssel arról, hogy a nője éppen „teljesíti a kötelességét”.
Eszter ajkán keserű mosoly futott át, de nem volt benne derű. Inkább egy elszakadó húr tompa pendülésére emlékeztetett.
– Kötelességem? – ismételte meg halkan, ám a hangja most már keményen csengett. – Tehát szerinted azért megyek hozzád feleségül, hogy ingyenes ápolónője legyek az édesanyádnak? Hogy fürdessem, etessem, pelenkázzam élete végéig? Ez volna az a boldog házasság, amit felkínálsz?
Gergő arca megfeszült, homloka ráncba szaladt. Láthatóan nem számított ellenkezésre. Az ő világképében a nő alkalmazkodik, nem vitatkozik.
– Miért kell mindent kiforgatnod? – csattant fel. – Ő az anyám! Felnevelt, éveken át virrasztott mellettem…
– Ne sorold nekem az áldozatait – vágott közbe Eszter élesen. – Most nem róla beszélek, hanem magamról. Rólunk. Vagy ilyen nem is lesz? Csak te és az anyád léteztek majd, én pedig személyzetként működöm, akinek hálásnak kell lennie, hogy egyáltalán bekerülhetett ebbe a felállásba?
Gergő megkerülte az asztalt, és a lapjára támaszkodva fölé magasodott. Mindig ezt a pózt választotta vitákban – a fölény látszatát adta neki.
– Ezt hívják családnak – jelentette ki kioktató hangon. – Tisztelet az idősebbek iránt. Egy rendes feleség gondoskodik a férjéről és annak szüleiről is. Ez az alap. Az apám az utolsó percig ápolta a saját anyját, és anyám mellette állt. Senki nem panaszkodott. De te… neked csak a kényelem meg a szórakozás számít.
A szavai apró, mérgezett nyilakként csapódtak Eszterbe. Bűntudatot akart kelteni benne, önzőnek feltüntetni. Csakhogy elkésett. A felismerés már végbement, és a lelkét lassan jeges páncél borította.
– Igen, Gergő, valóban más anyagból gyúrtak – felelte nyugodtan, egyenesen a szemébe nézve. – Olyanból, amely szerint a házasság két egyenrangú ember szövetsége, nem pedig életre szóló szolgálati szerződés. Azt hittem, azért megyek hozzád, mert közösen építünk fel egy jövőt. Most meg úgy tűnik, állásinterjún ülök, csak éppen fizetés nélküli gondozói pozícióra.
– Hagyj már ezzel a sületlenséggel! – csapott az asztalra, inkább demonstratívan, mintsem valódi dühből. – Csak kibúvót keresel! Nem nagy kérés, hogy naponta beugorj egy-két órára!
– Egy-két órára? Minden áldott nap? Munka után? Hétvégén is? – sorolta Eszter halkan, de kérlelhetetlenül. – És mikor élünk mi? Mikor lesz időnk egymásra? Úgy képzeled, hogy te a kanapén ülsz a tévé előtt, én pedig telefonon jelentem, hogy sikerült-e kicserélnem Hajnalka pelenkáját?
A hangjában olyan fagyos, maró irónia vibrált, hogy Gergő egy pillanatra elnémult. Zavartan bámulta, mintha nem értené, mi történt azzal a csendes lánnyal, akit eddig ismert. Az ő logikájában minden egyszerű volt: ő a férfi, Eszter a társa, az anyja pedig az élete része. Ami az övé, az automatikusan Eszter feladata is. Olyan magától értetődőnek tűnt számára, mint egy alapművelet az iskolában.
– Azt hittem, szeretsz – mondta végül, előhúzva a legkényelmesebb érvet.
Eszter lassan megrázta a fejét.
– Én is ezt hittem. De ma rájöttem, hogy te nem társat keresel, hanem kényelmet. Egy plusz szolgáltatást az életedhez. Nálad a szeretet azt jelenti, hogy csendben igent mondok mindenre, amit kitalálsz. Csakhogy ez nem szerelem, Gergő. Ez puszta önzés.
Az „önzés” szó úgy csattant a levegőben, mint egy pofon. Gergő ösztönösen hátrébb lépett az asztaltól, mintha valóban érintette volna valami láthatatlan ütés, és az arcán egyszerre jelent meg a hitetlenkedés és a sértett düh.