Gergő arca megrándult, mintha valóban ütés érte volna. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy Eszter – az a halk szavú, mindig alkalmazkodó nő, akit eddig ismert – ilyen hangon beszéljen vele. És főleg nem ahhoz a tekintethez, amely most ránehezedett: hűvös volt és tárgyilagos, mint egy mérleg, amely kíméletlen pontossággal mutatja az eredményt. Úgy tűnt, Eszter némán leméri őt, és az összkép egyáltalán nem az ő javára billen.
Egy pillanatra zavar suhant át Gergő szemében, de azonnal elnyelte a sértett hiúság. Úgy érezte, vesztésre áll, és ezt képtelen volt elviselni.
Ekkor döntött úgy, hogy előhúzza az utolsó aduját. Azt a lapot, amelyben biztos volt, hogy mindent megfordít.
Szó nélkül a zsebébe nyúlt, és lassú, kimért mozdulatokkal elővette a telefonját. Szinte színpadiasan cselekedett, mintha közönség előtt játszana. Nem nézett Eszterre, mégis érezte a tekintetét magán, és ez magabiztossággal töltötte el. Megkereste a névjegyek között a „Mama” feliratot, és azonnal kihangosította a hívást. Ez volt az ő végső fegyvere – az a húzás, amellyel Eszter lelkiismeretére akart hatni, arra a lágyságra, amit női gyengeségnek hitt.
– Igen, kisfiam? – csendült fel a készülékből Hajnalka vékony, remegő hangja. Olyan törékenyen szólt, mintha vastag falakon keresztül érkezne. Egy beteg, magányos ember hangja volt.
Gergő diadalmasan Eszterre pillantott. Hallod? – üzent a tekintete. Hallgasd, és szégyelld magad.
– Szia, anya. Hogy vagy? Csak érdeklődöm – felelte, és a hangja egy csapásra átalakult. Az előbbi keménység eltűnt belőle; most puha, gondoskodó, már-már túláradóan figyelmes volt. A szerep tökéletesre csiszolt, mégis visszataszító. Eszter ijesztő tisztasággal látta a színjáték minden rezdülését.
– Jaj, Gergőkém… Hát… megvagyok. Egész nap feküdtem, szédülök egy kicsit. Vártam Eszterkét, azt mondta, beugrik. Nem jön? Történt valami?
Hajnalka szavai mögött ott vibrált a sértettség és az aggodalom. Nem panaszkodott nyíltan, mégis minden hangsúlya az elhagyatottságról árulkodott.
– Nem, ma nem tud menni. Sok a dolga – felelte Gergő, és jelentőségteljes szünetet tartott a „dolga” szó után, mintha ezzel egész vádiratot olvasna fel. – Nagyon elfoglalt. Fontosabb teendők.
Eszter a hűtőszekrénynek támaszkodva állt. Szinte mozdulatlan volt, a levegőt is alig vette. Ahogy hallgatta a beszélgetést, úgy érezte, benne lassan végleg kihűl valami. Nem egyszerű vita zajlott közöttük. Gergő hidegvérrel használta fel beteg édesanyját pajzsként és ostromgépként, hogy megtörje őt. Az asszony magányát és félelmeit fegyverré alakította az ellen a nő ellen, akiről azt állította, szereti. Ez már nem csupán bántó volt – ez aljas húzás volt.
– Ettél valamit, anya? – folytatta a gondoskodó előadást Gergő. – Tudod, hogy nem maradhatsz üres gyomorral.
– Ugyan, mit ennék egyedül… Nincs is étvágyam. Biztos megint a vérnyomásom. Bevettem a gyógyszert, fekszem és nézem a plafont. Jó, hogy hívtál, kisfiam, különben nagyon rám telepedne a csend…
Gergő hagyta, hogy a mondat súlya a szobában maradjon. Úgy nézett Eszterre, mintha már győzött volna. A tekintete ezt kérdezte: Na, most mit szólsz? Most már érzed, milyen kegyetlen vagy?
De nem azt látta, amire számított. Nem könnyeket, nem megbánást. Eszter arca megmerevedett, mintha jégből faragták volna. A szeme sötét és áthatolhatatlan lett. Nem düh villogott benne, hanem valami sokkal ijesztőbb: üresség. Ott, ahol egy órával korábban még szeretet élt, most semmi sem maradt.
Eszter már nem is Gergőt nézte, hanem azt a torz magatartást, amely mögötte húzódott. Ebben a pillanatban értette meg végérvényesen, hogy nem az anyja a probléma. Hanem ő maga. Az a romlott szemlélet, amelyben minden ember csupán eszköz. Hajnalka is, ő maga is – mindannyian csak kellékek Gergő kényelméhez, a saját nyugalmának fenntartásához.
– Pihenj csak, anya – zárta le végül a beszélgetést Gergő. – Majd mi itt elintézzük. Beszélek vele. Minden rendben lesz.
A hívás megszakadt. Gergő elégedetten tette le a telefont az asztalra, és karba font kézzel várakozott. Biztos volt benne, hogy ez döntő lépés volt, hogy ezzel sarokba szorította Esztert. Arra számított, hogy a nő mindjárt odalép hozzá, bocsánatot kér, és elismeri az igazát.
Hiába várt.
A telefon elnémulása után súlyos csönd ereszkedett a konyhára. Nem csengett, nem fojtogatott – egyszerűen ott volt, mint egy új, láthatatlan tárgy a levegőben, amely mindkettőjük közé ékelődött. Gergő mozdulatlanul állt, még mindig a maga igazába vetett hittel, és nem sejtette, hogy ami az imént történt, nem győzelem volt, hanem valami egészen más kezdete.