Az anyósa tovább sorolta a magáét: a család szentségéről, a tiszteletről, arról, mennyire hálásnak kellene lennie azért, hogy ennyien körülveszik. A szavak egymás után csapódtak Nórához, de benne ekkor már valami végérvényesen elpattant. Az a türelem, amelyet évek óta próbált magában őrizni, egyetlen pillanat alatt szertefoszlott.
Lassan Márk felé fordult. A szemében nem csillogtak többé könnyek – csak mély fáradtság és rendíthetetlen elszántság.
– Ez mindig így lesz? – kérdezte halkan. – Mindig ők állnak majd előttem?
Márk nem neki felelt. Inkább az anyjára pillantott, mintha onnan várná a megoldást. Abban a tekintetben benne volt minden. Nóra pontosan értette: igen, ez így marad. Ő soha nem lesz az első.
Komótosan lehúzta az ujjáról a karikagyűrűt. A fém még őrizte a bőre melegét. Megfogta Márk kezét, és a gyűrűt a tenyerébe csúsztatta.
– A családod itt van körülötted – mondta nyugodt hangon. – Ünnepelj velük. Én hazamegyek.
– Nóra, ne csináld! – szólt utána Márk.
– Ha menni akar, menjen! – csattant fel az anyósa. – Mindig csak a jelenetek!
Nóra sarkon fordult, és kilépett az étteremből. A háta mögött még hallotta a felzúduló hangokat, de nem nézett vissza. Az utcán leintett egy taxit, bediktálta a címét. A sofőr próbált beszélgetést kezdeményezni, talán az időjárásról kérdezett valamit, de ő egy szót sem fogott fel. Csak Márk arca lebegett előtte: tanácstalan volt, mégsem volt benne annyi bátorság, hogy kiálljon mellette.
Otthon nem is vetkőzött át. Az ünnepi ruhában kezdte összepakolni a férje holmiját. Ingjei, nadrágjai, nyakkendői sorra kerültek a bőröndökbe. Az esküvői fényképeket érintetlenül hagyta a polcon – ha akarja, majd elviszi. Mire Márk megérkezett, három gurulós bőrönd és két utazótáska várta a bejáratnál.
– Nóra, beszéljük meg – kezdte Márk az ajtóból. – Félreérted. A család fontos. Anyának igaza van abban, hogy…
– Márk – vágott közbe Nóra –, én nem akarok minden örömöt megosztani a rokonaiddal. Minden ünnepet, minden hétvégét, minden szabadságot. Érted mentem férjhez, nem egy egész klánhoz.
– De hát természetes, hogy az ember időt tölt a szüleivel! – háborgott Márk.
– Időt tölteni igen. Az ő életüket élni nem – felelte, és a csomagokra mutatott. – Ha képtelen vagy leválni az anyádról, akkor nem feleségre van szükséged. Menj vissza hozzá.
– De ez a lakás közös…
– Nem – javította ki higgadtan. – Az enyém. Még a házasság előtt vettem. Emlékszel? Vidd a cuccaidat, és menj.
Márk még mondani akart valamit, de Nóra határozott mozdulattal az ajtó felé terelte a bőröndökkel együtt. Az ajtó végül becsapódott mögötte. Nóra a zárt ajtónak támaszkodott, majd lassan lecsúszott a földre.
A házassági évfordulójuk lett a különválás napja. Keserűen ironikus fordulat. Az előszobakövön ülve már a válás gondolata járt a fejében. Hogy mennyi ideig nem akarta észrevenni: Márk nem tud önálló férfiként működni. Mindig az anyja jóváhagyását kereste, minden döntés előtt hozzá igazodott. Ő pedig éveken át abban bízott, hogy ez majd megváltozik. Hogy egyszer végre felnő.
De vannak, akik sosem lépnek ki a gyerekszerepből. Ez az ő döntésük. Csakhogy Nóra eldöntötte: ilyen ember mellett nem marad tovább.
Igen, fáj. Igen, megalázó. De a fájdalom idővel enyhül. Az viszont, hogy többé nem kell idegenek állandó jelenlétéhez alkalmazkodnia a saját életében – az megmarad. És ez most fontosabb volt mindennél.