Nóra a kávézó egyik félreeső asztalánál ült, és onnan figyelte új családját. Márk szülei hangosan tárgyalták a szomszédok legfrissebb ügyeit, mintha legalábbis országos jelentőségű hírekről lenne szó. A húga, Lilla, az étlap fölé hajolva kutatta a legdrágább fogásokat, gondosan végigpásztázva az árakat. Márk eközben lelkesen magyarázott az apjának egy munkahelyi történetet, gesztikulálva, élénk arccal. Nórára senki sem pillantott.
— Nóra, te mit kérsz? — hangzott az anyósa kérdése anélkül, hogy akár csak felnézett volna az étlapból. — Állítólag kiváló itt a steak.
— Már döntöttem — felelte halkan Nóra.
Az asszony bólintott, majd azonnal visszafordult a férjéhez, hogy folytassa a beszélgetést egy ismerősük lakásfelújításáról. Nóra ujjai görcsösen markolták a szalvéta szélét. Öt éve házasok. Ennyi idő után talán hozzá kellett volna szoknia, hogy a saját születésnapján is csak díszlet a háttérben. Mégis, minden alkalommal ugyanazzal a nyers erővel tört rá a csalódás.
— Márk, emlékszel a Kovácsékre? — szólt közbe Lilla élesen. — Múlt héten elváltak. El tudod hinni?
— Komolyan? — kapta fel a fejét Márk, és teljes figyelmét a húgára fordította. — Mi történt?
Nóra belekortyolt a vizébe. A torka összeszorult a bántottságtól. Az ünnepe ismét egy közönséges családi összejövetellé silányult, ahol ő csupán mellékszereplő. Amikor a pincér kihozta az ételeket, mindenki jó étvággyal látott neki. Márk szülei további, méregdrága italokat rendeltek. Nóra véleményét senki sem kérte.
— Igyunk az ünnepeltre! — jutott eszébe hirtelen Márknak, és magasba emelte a poharát.
A többiek kelletlenül csatlakoztak, gyorsan összekoccintották a poharakat, majd azonnal visszatértek a saját témáikhoz. Nóra erőltetett mosolyt varázsolt az arcára, miközben belül egyre nőtt benne a fájdalom és a kiábrándultság.
Az este lassan véget ért. A pincér a számlát Nóra elé tette le. A végösszeg huszonötezer forint volt. Senki még csak úgy sem tett, mintha a pénztárcájáért nyúlna.
— Köszönjük ezt a csodás estét, Nórácska — mondta az anyósa, miközben felállt. — Igazán kedves volt tőled.
Nóra szó nélkül elővette a bankkártyáját, és rendezte a számlát. Márk közben az édesanyja kabátját segített feladni, vidáman beszélgetve az apjával. Odakint két taxi várakozott: az egyikbe a szülők és Lilla szálltak be, a másikba Nóra és Márk.
Az autóban Márk sugárzott az elégedettségtől. Hátradőlt az ülésen, és mélyet sóhajtott.
— Nagyszerű este volt! — jelentette ki boldogan. — Anya teljesen fel volt dobva, apa is milyen jókedvű lett! Rég láttam őket ennyire felszabadultnak.
Nóra némán ült mellette, és a táskája pántját szorította. Ujjai elfehéredtek a feszültségtől. A mellkasában kavargó sértettség lassan haragba fordult. Márk lelkesen sorolta, mennyire jól sikerült minden, észre sem véve a mellette ülő nő hallgatását.
— És Lilla is végre nevetett! Mostanában olyan levert volt — tette hozzá. — Jó volt így együtt a család.
Nóra az ablakon át figyelte a város elsuhanó fényeit. Egyetlen gondolat zakatolt benne: meddig tűri még ezt? Miért hagyja, hogy így bánjanak vele? A taxis bekapcsolta a rádiót, egy vidám dallam harsant fel, ami élesen hasított a csendbe. Nóra lehunyta a szemét, próbálta visszatartani a könnyeit, miközben érezte, hogy Márk végre felé fordul, és észreveszi a hallgatását.