Az ünnep végül teljesen szétesett, ahogy korábban annyi más alkalom is.
És ez nem egyetlen elszigetelt eset volt. Szinte menetrendszerűvé vált minden hétvége. Szombaton megérkezett az anyósa, süteménnyel a kezében és friss családi hírekkel felszerelkezve. Vasárnap pedig ők autóztak át Márk szüleihez ebédre. Nórának és a férjének alig maradt ideje arra, hogy kettesben legyenek. Amikor Nóra szóvá tette, hogy jó lenne néha csak együtt tölteni az időt, Márk megsértődött. Szerinte természetellenes dolog nem igényelni a család közelségét.
Két hét telt el az elrontott születésnap óta. A lakásban csend honolt, köztük pedig feszültség. Alig beszéltek egymással. Egy szombat délelőtt ismét megszólalt a telefon: az anyósa vidáman közölte, hogy hamarosan átugrik. Nóra ezúttal nem vitatkozott. Felvette a kabátját, és szó nélkül elment otthonról. Három órán át kóborolt a parkban, gondolatok nélkül, csak ment előre. Végül üzenet érkezett Márktól: visszajöhet.
– Anya nagyon rosszul esett neki, hogy nem voltál itt – mondta Márk, amikor Nóra belépett. – Direkt sütött egy pitét.
Nóra csak vállat vont, majd bement a hálószobába. Üresnek érezte magát. Az évek alatt felgyűlt csalódottság mostanra nehéz teherként ült rajta. Már nem akart versenyezni a férje figyelméért a saját családjával.
Közeledett a hatodik házassági évfordulójuk. Nóra nem készült semmire, nem volt benne ünnepi hangulat. Meglepő módon azonban Márk lépett. Egy este a konyhában hátulról átölelte.
– Foglaltam asztalt az évfordulónkra – súgta a fülébe. – Abba az olasz étterembe, amit annyira szeretsz.
Nóra teste megfeszült az ölelésben.
– Csak mi ketten? – kérdezte halkan.
Márk egy pillanatra megtorpant, majd bólintott.
– Igen, csak mi. Megígérem. Olyan lesz, mint régen.
Nóra a szemébe nézett. Őszinteséget látott benne – vagy legalábbis hinni akart benne. Talán valóban felfogta végre, mennyire fontos ez neki. Talán most tényleg változik valami. Engedte, hogy egy kevés remény beszivárogjon a szívébe.
A következő másfél hét békésebben telt. Márk figyelmesebb lett, esténként gyakrabban maradt otthon. Még a vasárnapi családi ebédet is lemondta egyszer, munkára hivatkozva. Nóra lassan kiengedett, mintha olvadni kezdene benne a jég.
Az évforduló napján elővette a kedvenc kék ruháját – azt, amelyet az első randijukon viselt. Márk szokatlanul hallgatag volt készülődés közben, de Nóra ezt az izgalom számlájára írta.
Taxival érkeztek az étteremhez. Márk udvariasan előreengedte, kitartotta az ajtót. Nóra belépett a terembe – és földbe gyökerezett a lába.
Az ablak melletti nagy asztalnál ott ült Márk teljes családja. Az anyósa lelkesen integetett, az apja poharát emelte köszöntésképp. Lilla a telefonját nyomkodta, fel sem nézve.
Nóra lassan visszafordult a férjéhez. A könnyei már potyogtak, a sminkje elkenődött az arcán.
– Márk… – suttogta remegő hangon.
– Nóra, kérlek, értsd meg – kezdte hadarva. – Ez nemcsak a mi napunk. Hat év nagy dolog! Anya szerint furcsa lenne nélkülük ünnepelni. Ott voltak az esküvőnkön is, segítettek nekünk…
– Megígérted – lehelte Nóra. – Azt mondtad, csak ketten leszünk. Most pedig tele az asztal…
– Idegenek? – lépett oda hozzájuk az anyósa. – Mi vagyunk a család! Te viszont önzően viselkedsz, Nóra. Nem lehet így elzárkózni a saját rokonaidtól!
Márk lehajtott fejjel hallgatott. Az anyósa pedig egyre indulatosabban folytatta, szemrehányásokkal és kioktatással árasztva el őt, miközben Nóra úgy érezte, odabent végleg elszakad benne valami.