A ruha vállat szabadon hagyó fazonja finoman követte a test vonalát. Közel egy órán át igazgatták: itt beszűkítették, ott tűkkel formálták, Réka körbejárta Esztert, hol lehajolt, hol hátralépett, hogy minden részlet tökéletes legyen.
— Ehhez az árnyalathoz nem akármilyen ékszer illik — morfondírozott. — Az ezüst túl hideg lenne, az arany pedig nehézkes.
Eszter csendben az öreg ékszeres dobozhoz lépett. A legalján, puha kendőbe csavarva lapult egy régen elfeledett szett: nyakék és fülbevaló, mélykék aventurinnal kirakva. Saját keze munkája volt, nyolc évvel korábban készítette egy különleges alkalomra, amely végül sosem érkezett el.
— Te jó ég… ez lenyűgöző — suttogta Réka, amikor meglátta. — Ugye nem azt mondod, hogy ezt is te csináltad?
— De igen.
Júlia közben elkészült a hajával: lágy hullámokat formált, természetes eséssel. A smink visszafogott maradt, mégis kiemelte a tekintetét. Amikor Eszter belebújt a ruhába, és a kövek hűvös súlya a kulcscsontjára simult, különös bizsergés futott végig rajta.
— Menj, nézd meg magad — terelte a tükör felé Réka.
A látványtól elállt a lélegzete. Nem azt az asszonyt látta, aki tizenkét éven át felmosott és főzött, miközben csendben háttérbe húzódott. A tükörből egy régi-új önmaga nézett vissza rá — az a nő, aki valaha mert álmodni.
A folyóparti étterem zsúfolásig megtelt. Elegáns öltönyök, estélyik, poharak csilingelése és halk zene töltötte be a termet. Eszter szándékosan késve érkezett. Ahogy belépett, a beszélgetések egy pillanatra elhalkultak.
Gergő a pultnál állt, éppen nevetett valamin. Amikor megpillantotta őt, a mosoly megdermedt az arcán. Eszter úgy haladt el mellette, mintha észre sem venné, és a terem távolabbi részén foglalt helyet. Tartása egyenes volt, kezei nyugodtan pihentek az ölében.
— Elnézést, szabad ez a szék?
A kérdező negyvenes évei közepén járó férfi volt, szürke öltönyben, értelmes tekintettel.
— Igen, nyugodtan.
— Balázs vagyok. Márk üzlettársa egy másik vállalkozásban, pékségeink vannak. És ön?
— Eszter. A raktárvezető felesége.
A férfi pillantása megakadt az ékszereken.
— Aventurin… ráadásul kézzel készült, ha nem tévedek. Édesanyám ásványokat gyűjtött, ritkán látni ilyen igényes munkát.
— Én készítettem.
— Valóban? — hajolt közelebb Balázs, hogy szemügyre vegye a finom fonást. — Ez komoly szint. Nem árulja őket?
— Nem. Csak… háztartásbeli vagyok.
— Kár lenne ezért a tehetségért a négy fal között maradni — jegyezte meg csendesen.
Az este további részében szinte végig mellette maradt. Kövekről, alkotásról, és arról beszélgettek, hogyan feledkeznek meg az emberek saját szenvedélyükről, miközben Gergő az asztal túloldaláról egyre sötétebb tekintettel figyelte őket.