— Arra gondoltam, esetleg átugorhatnál, és segíthetnél rendet tenni. Ami megtetszik, azt nyugodtan elviheted, hordhatod is — próbálta mézesmázos hangon magához édesgetni a menyét Gabriella.
— Ne vicceljen már! Nem szoktam más levetett ruháiban járni, főleg nem egy idősebb nőében. Tele a szekrényem a saját holmimmal.
— Idősebb nő? Ezt most rám értetted? — kapta fel a fejét sértetten Gabriella. — Alig múltam ötven, és kifejezetten jól tartom magam. Mindenki ezt mondja. Én legfeljebb harminc… jó, harmincöt… de semmiképp sem több negyvennél érzem magam. Te viszont egyre tiszteletlenebb vagy. Már többször szóltam is erről Leventének.
— Csak tessék, panaszkodjon! — vágott közbe élesen Réka. — Sőt, miért ne mondaná, hogy még csak tizennyolcnak érzi magát? Ha valóban így lenne, nem hívogatna folyton azzal, hogy rosszul van, és azonnal rohanjak segíteni. Nem megyek. Ha rendet akar rakni a ruhái között, oldja meg egyedül.
— Réka, ez felháborító hangnem! Miféle neveltetést kaptál? Ennyi tisztelet sincs benned az iránt a nő iránt, aki világra hozta a férjedet?
— Tisztelet? Az van. Csak én nem csomagolom selyempapírba a véleményemet.
Az efféle szócsaták után Gabriella rendre felhívta a fiát, és hosszasan ecsetelte neki, mennyire magányos, mennyire boldogtalan, és mennyire megbántja őt a menye viselkedése.
És ami azt illeti, a magány nem volt puszta túlzás. Néhány évvel korábban a férje elhagyta, és összeköltözött az egyik kolléganőjével. Nem egy fiatal, feltűnően csinos nőért hagyta ott, ahogy azt sokan feltételezték volna, hanem egy nála valamivel idősebb, csendes, visszafogott teremtésért. Olyasvalakiért, aki első pillantásra teljesen jelentéktelennek tűnt — legalábbis Gabriella szemében.
Hosszú ideig képtelen volt felfogni, mi történhetett. Egy alkalommal még a férje munkahelyére is elment, hogy saját szemével lássa azt a nőt. Tudni akarta, mi az, ami benne nincs meg, de a másikban igen.
Ám amikor megpillantotta a vetélytársát, csak még értetlenebb lett. Egy szürke, feltűnésmentes asszony állt előtte, aki beleolvadt az irodai környezetbe. A kezei sem voltak ápoltak: semmi elegáns manikűr, semmi gondosan formázott köröm, amely kecsessé tette volna az ujjait.
Gabriella ösztönösen a saját, gondosan karbantartott kezére pillantott, majd vissza a másikéra. Nem értette, hogy nem zavarja az a nőt a vastag, formátlan szemöldöke, a festésre szoruló, elhanyagolt haja. Láthatóan rég nem járt fodrásznál vagy kozmetikusnál.
Ő maga egész életében ügyelt arra, hogy kifogástalan legyen a megjelenése. A ruhái, a frizurája, a sminkje — minden apró részletre féltékeny gondossággal figyelt. És most ott állt, összezavarodva, mintha hirtelen kicsúszott volna a talaj a lába alól.
Amikor kilépett az irodaház ajtaján, olyan érzése volt, mintha köd ereszkedett volna az elméjére. Nem talált kapaszkodót, nem talált magyarázatot. Abban a pillanatban valami végérvényesen megrepedt benne, és attól kezdve egészen más szemmel nézett a saját életére.