— Amikor elvetted, mit gondoltál? — kérdezte halkan, de élesen, és a válasz ott vibrált a levegőben, súlyosabban minden szemrehányásnál.
András lehajtotta a fejét.
— A gyereket akartam… — mondta szinte suttogva. — A kislányomat imádom. De Eszterrel… nem tudom, anya. Egyszerűen nem tudom.
Eltelt egy hónap. Aztán még egy.
Eszter kívülről nézve kifogástalanul viselkedett. Nyugodt volt, kimért, udvarias. Néha még mosolygott is, de az a mosoly nem neki szólt, nem Andrásnak, hanem inkább a világnak, mintha egy szerepet játszana. A szeme nem nevetett vele. András közben egyre hallgatagabb lett. Lefogyott, a viccei eltűntek, a munkáról sem beszélt már vacsora közben. Úgy éltek egymás mellett, mint két albérlő: közös étkezések, közös esti tévézés, együtt altatták a kicsit — és mégis, köztük tátongott valami kimondhatatlan űr.
A döntő beszélgetés egy szombat délutánon történt, a második hónap végén. Katalin almás pitét sütött, a lakást édes fahéjillat lengte be. András a hálóban játszott a kislánnyal, halk dúdolás szűrődött ki, időnként gyereknevetés.
— Eszterkém… — kezdte Katalin óvatosan, amikor leültek egymással szemben a konyhaasztalnál. — Hogy vagytok mostanában?
— Rendben — felelte Eszter, és az ablakon túl nézte a szürke eget.
— Én úgy értem… te hogy érzed magad? Andrással?
Hosszú csend következett. Eszter végül Katalinra emelte a tekintetét. A szemében nem volt harag, nem volt könny sem — csak üresség.
— Nem megy — mondta egyszerűen. — Próbálkozom, tényleg. De hiába. Ránézek, és nem a férjemet látom, hanem valakit, aki elárult. És ezen nem tudok változtatni.
Katalin az asztalon átnyúlva megszorította a kezét.
— Idő kell, kislányom. A sebek begyógyulnak…
— Az idő nem gyógyít meg mindent — vágott közbe Eszter halkan, de határozottan. — Csak megmutatja, mi marad utána. Két hónapja élünk egy fedél alatt. Látom, hogy igyekszik. Értékelem is. De amikor hozzám ér… — megremegett a válla — kiráz a hideg. Nem tudom rávenni magam, és nem is akarom. Nem azért jöttem a világra, hogy kényszerből legyek valakivel.
— És a kislány? — suttogta Katalin kétségbeesve.
— Ő az én felelősségem. Felnevelem. Egyedül is. András láthatja, segíthet, amikor akar. De együtt élni vele… nem tudok.
Ebben a pillanatban András lépett be a konyhába, karján a kislánnyal. A gyerek boldogan nyújtózott a nagymamája felé, de András megdermedt az ajtóban.
— Ezt komolyan mondod? — kérdezte rekedten. — Döntöttél?
Eszter hosszan nézett rá, olyan tekintettel, amellyel az ember végleg búcsút vesz.
— Igen, András. Nem haragszom rád. Talán meg is bocsátottam. De attól még nem tudok veled élni. Amióta megtudtam… mintha összeszorult volna bennem valami. És nem enged. Sajnálom.
A kislány nyugtalanul mocorogni kezdett András karján, megérezte a feszültséget. András némán Katalin kezébe adta, majd szó nélkül kiment a lakásból. Egy perc múlva csattant a bejárati ajtó.
Katalin a mellkasához szorította az unokáját, és Eszterre nézett. A fiatal nő egyenes háttal ült, gyönyörű volt és távoli. Csak az árulta el, mennyire fáj neki mindez, hogy egyetlen könnycsepp lassan végiggördült az arcán.
— Miért, Eszter? — kérdezte Katalin elcsukló hangon. — Miért így?
— Hogyan máshogy? — törölte le a könnyet a kézfejével. — Éljek szeretet nélkül? Tűrjek? Inkább maradok egyedül. És… érzem, hogy ő sem szeret már úgy. Nőként ezt nem lehet nem észrevenni.
Felállt, átvette a gyereket.
— A jövő héten elutazom. Megnézem a jegyeket, összepakolok. Ne haragudjon rám.
Katalin nem felelt. A saját kezét bámulta, az évek munkájától megvastagodott ujjakat. Egész életében alkalmazkodott. Tűrt egy nehéz természetű férjet, tűrte a szűkös éveket, amikor a nagyobbik fia messzire költözött, és ritkán jelentkezett. Azt hitte, ez a sors rendje. Most pedig itt állt előtte Eszter, fiatalon, büszkén, és azt mondta: nem hajlandó szenvedni. Katalinban váratlan, keserédes irigység ébredt.
András egy óra múlva tért vissza. Ledobta a kulcsait az asztalra.
— Na, anya? — kérdezte tompán. — Örülsz?
— Miért örülnék? — felelte csendesen Katalin. — Én csak segíteni akartam.
András az arcába temette a kezét.
— Nem megy nekem sem. Igaza van. Nem kívánom őt. Amikor közel van… csak a bűntudatot érzem. Semmi mást.
— Talán… ez valami lelki dolog. Olvastam, hogy a férfiaknál is előfordulhat ilyesmi a gyerek születése után — próbálkozott bizonytalanul Katalin.
András keserűen felnevetett.
— Mondjam neki, hogy hormonok? Hogy ezért csaltam meg, és ezért nem tudok most sem közeledni hozzá? Szép magyarázat lenne.
A hangja üresebb volt, mint egy kiáltás.
Katalin sírni kezdett. Halkan, a kardigánja ujjába temetve az arcát. András nem mozdult, csak bámulta a falat. A másik szobából hallatszott, ahogy Eszter csomagol: szekrényajtók nyíltak, zacskók zizegtek. Készülődött.
Szerdán elment.
András dolgozott, amikor a taxi megérkezett. Katalin lesietett a ház elé. Eszter már ott állt a babakocsival és egy nagy táskával. A kislány aludt, abba a takaróba bugyolálva, amit Katalin még a születése előtt kötött.
— Katalin — mondta Eszter, mielőtt beszállt volna. — Ne hibáztassa magát. És Andrást se. Egyszerűen nem sikerült.
— És te? Egyedül? — kérdezte Katalin könnyeit törölgetve.
Eszter a gyermekére nézett, és hosszú idő után először lágyult meg az arca.
— Nem vagyok egyedül. Ő velem van. Boldogulni fogunk. Jöjjön el, ha szeretne. Nem zárkózom el. András is bármikor láthatja.
A taxi elindult. Katalin addig nézett utána, míg be nem fordult a sarkon. Amikor visszament a lakásba, a csend szinte megütötte. Már nem volt tejillat, nem hevertek játékok a sarokban. Csak az üresség maradt.
Leült arra a konyhai székre, ahol nemrég még András ült, és hosszan bámulta a falat.
Este András hazaért. Megállt a hálószoba ajtajában, és egy pillanat alatt felmérte a hiányt: eltűnt a kiságy, nem volt babakocsi az előszobában, a szárítón sem lógtak cumisüvegek.
— Elmentek? — kérdezte.
— Igen — felelte Katalin.
András bólintott, bezárkózott a szobába. Hallani lehetett, ahogy a szekrényben kutat, majd csend lett.
Katalin az ablakhoz lépett. Odakint alkonyodott, a lámpák sárga fénye megcsillant a nedves aszfalton. Eleredt az eső.
— Istenem… — suttogta. — Miért ilyen nehéz nekik? Miért nem tudnak boldogan élni?
Válasz nem érkezett. Csak az eső kopogott az ablakpárkányon, és a fal túloldaláról tompa zokogás hallatszott. András egy apró, ottfelejtett rugdalózót szorongatott a kezében.