— Nem akarom őt, anya! Mióta megszületett a gyerek… egyszerűen nem érzek iránta semmit! Nem megy! Nem tudok mellette maradni! Menjen, ha menni akar! Azért csaltam meg, mert vannak szükségleteim! Igen, férfi szükségletek, amiket mellette nem tudok megélni, mert…
András hirtelen elfordult a konyhai széken, amikor Katalin berontott a helyiségbe. Egész testtartása makacs elzárkózást sugárzott. A háta megfeszült, vállai megkeményedtek, mintha márványból lennének. Még az arca is elsápadt a dühös elszántságtól.
— András, a feleségedről beszélsz. És a kisbabáról… az nem számít?
— Jaj, Istenem… — túrt bele ingerülten a hajába hosszú ujjaival. — Miért nem érted meg? Hogyan éljek együtt egy nővel, aki mellett bennem semmi nem mozdul meg?
Az anya erre kihúzta magát, mintha pontosan erre a mondatra várt volna.
— És korábban min gondolkodtál? — támadt rá élesen. — Amikor elvetted? Amikor gyereket vállaltatok? Akkor minden működött, igaz? Akkor nem volt bajod?
Arca kipirult, homlokán gyöngyözött az izzadság az indulatoktól.
— Hagyj békén végre! — csattant fel András. — Úgy tapadsz rám, mint valami bogáncs! Ez az én dolgom!
— A te dolgod? — fulladt el Katalin hangja. A bejárati ajtó felé mutatott. — Azonnal menj utána! Rohanj a pályaudvarra! Eszter alig jött haza a kórházból, és máris újszülöttel kell hazaköltöznie a szüleihez?
— Nem tudunk együtt élni! — préselte ki a szavakat András. — Szeretet nélkül nincs értelme. Inkább most váljunk szét.
— Gábor, mondj már valamit! — fordult férjéhez kétségbeesve Katalin. — A menyed most szült, a fiad meg már félrelép! Szerinted ez rendben van?
Péter az előszobából nézett be. Megsimította őszülő borostáját, majd halkan megszólalt:
— Ez így nem férfias, András. Ebben anyádnak igaza van.
— Nahát, végre egyszer igazam van! — vetette oda gúnyosan Katalin. — Ez mind a te nevelésed! Soha nem tanítottad meg neki, mi az, hogy felelősség! Most meg csodálkozol? Nem tetszik neki a felesége… Mintha számítana, mit akar! Gyereke született, innentől nem kívánságműsor az élet! Erre ő fogja magát, és szalad valami kétes nő után!
— Elég volt! — robbant András, és az ajtó felé indult. — Ne szólj bele az életembe!
Gyors mozdulatokkal magára kapta a cipőjét, zsebeit tapogatta: kulcs, pénztárca, bankkártya.
— Hová mész?
— Oda, ahová akarok.
— És Eszter? Nem mész utána?
— Nem.
Az ajtó csattanása úgy visszhangzott, mint egy lövés.
Katalin néhány másodpercig mozdulatlanul állt a konyha közepén, majd lassan leült arra a székre, amelyről a fia az imént felpattant. A könnyei végre kibuggyantak, és végigcsorogtak az arcán.
Péter csendben lépett mellé.
— Látod? — mondta halkan. — Idáig fajult.
— Én tehetek róla? — kérdezte megtörten az asszony. — Te nevelted ilyenné! Én mindent megtettem érte… és most…
A mondat elakadt. Tenyerébe temette az arcát. Péter odalépett, és nagy, érdes kezét gyengéden a tarkójára tette. Néhány percig így maradtak: az asszony zokogott, a férfi hallgatott.
— Mi lesz most? — kérdezte végül Katalin rekedten. — Eszter egyedül a gyerekkel… András meg…
— Előbb nyugodj meg — felelte Péter. — Akármi is van, az élet megy tovább. Megfőzöm az ebédet.
Katalin ingerülten nézett rá, de már nem maradt ereje vitatkozni.
Eszter végül hazautazott a szüleihez, Magyarországra. Katalin tőle tudta meg: a lány akkor hívta, amikor már átlépte a határt. Hangja tárgyilagos volt, túlzottan is nyugodt.
— Katalin, megérkeztünk. Anya kijön elénk az állomásra. Rendben lesz minden.
— Drága kislányom… — suttogta az asszony. — Bocsáss meg nekünk. András észhez tér majd. Adj neki egy kis időt…
— Nem kell — válaszolta Eszter halkan. — Eleget vártam. A babának így lesz a legjobb. Otthon nyugodtabb minden, és anyu segít.
— Ne szakítsd meg velünk a kapcsolatot! Úgy szeretünk, mintha a lányom lennél!
— Köszönök mindent — felelte Eszter. Hangjában egy pillanatra melegség csendült, aztán eltűnt. — Küldtem képet a kislányról. Mutassák meg Andrásnak is. Nem bánom.
A vonal megszakadt.
A következő hetek Katalin számára ködben teltek. Dolgozott, főzött, takarított, de gondolatai állandóan a fián jártak. András időközben elköltözött otthonról, egy ismerősénél bérelt szobát.
Az anya minden nap hívta.
— Ráérsz?
— Most nem, anya.
— Azzal vagy elfoglalva, hogy tönkreteszed az életed? Láttad már a lányodat?
Csend a vonal túlsó végén.
— Eszter videót küldött — folytatta rendületlenül. — Mosolyog már. Pont olyan az orra, mint neked.
— Kérlek, ne kezdd — jött a tompa válasz.
— Miért ne kezdjem? Család vagytok! Mit képzelsz, milyen jövő vár rád? Egyedül, albérletben, miközben a kislányod máshol nő fel?
— Fizetem a tartásdíjat — vágta rá András.
— A pénz nem apaság! — csattant fel Katalin. — A lányodnak apára van szüksége, nem csak utalásra! Gondolkodj el rajta!
Így ment ez nap mint nap. Szavai lassan, kitartóan munkáltak benne. Katalin észre sem vette, mikor jelent meg a fia hangjában a bizonytalanság árnyéka.
Egyik este azonban András hívta fel őt. Hangja szokatlanul komoly volt, mintha végre döntésre jutott volna.