…min ment keresztül a fia.
A szavak azonban bennakadtak a torkán. Mert ha őszinte akart lenni magához, Ilonának igaza volt. András nem azért állt most itt, mert hirtelen felismerte volna a hibáját, hanem mert addig győzködte, könyörgött és szorította sarokba az anyja, míg végül beadta a derekát. Ezt Eszter is pontosan látta. Ilona is. Sőt, úgy tűnt, Péter sem volt vak a valóságra.
— Jól van — szólalt meg váratlanul Eszter.
A konyhában hirtelen csend lett.
— Jól van, András. Ma maradhatsz. Holnap beszélünk.
— Én csak… — kezdte a férfi.
— Holnap — ismételte Eszter határozottan.
Karján a kislánnyal kisétált a helyiségből, és ott hagyta őket a számára idegen ház közepén, zavartan, megszeppenve.
Az éjszakát a szűk vendégszobában töltötték. Katalin képtelen volt lehunyni a szemét. A keskeny kinyitható ágyon feküdt, a meszelt mennyezetet bámulta, és hallgatta, ahogy András mellette sóhajtozik, forgolódik, időnként felül, majd visszahanyatlik. Péter egyenletesen hortyogott a másik ágyon — mintha mi sem történt volna. A férfiak, gondolta keserűen Katalin, valahogy mindig képesek kikapcsolni, amikor túl sok lesz a feszültség.
Reggel Eszter jött ki hozzájuk a konyhába. Szótlanul terített: házi kolbászt, sajtot, friss kenyeret tett az asztalra. Nem kínálgatott, nem sürgetett. András némán ült, alig mert a tányérjához nyúlni, tekintete idegesen követte a felesége mozdulatait.
Amikor már mindenki befejezte az evést, András hirtelen megszólalt:
— Nem akarlak elveszíteni benneteket. Ha… ha visszafogadsz, minden hétvégén eljövök. Itt leszek. Apa akarok lenni.
Eszter sokáig nem felelt. A bögrében kavargatta a teát, mintha a kanál csörgésében keresné a választ élete legfontosabb kérdésére.
— Nem kell minden hétvégén jönnöd — mondta végül csendesen. — Messze van. És sokba kerül.
— Nem számít a pénz — vágta rá András.
— Nekem számít — felelte Eszter fáradt hangon. — Sajnálom, hogy így alakult. Téged is sajnállak. Magamat is. Nem tudom, András… nem tudom, képes leszek-e újra hinni neked. De… — Katalinra nézett, és abban a pillantásban volt valami, amitől az anyós szíve összeszorult. — A kislányunkért megpróbálom.
— Ez azt jelenti…? — kérdezte bizonytalanul András.
— Visszamegyek veled. Adunk még egy esélyt.
András olyan hirtelen pattant fel, hogy majdnem feldöntötte a széket. Már indult volna, hogy átölelje, de Eszter felemelte a kezét.
— Egy feltétellel — mondta keményen. — Nincs több kifogás, nincs „szükség”, amit máshol kell kielégíteni. Nincsenek hajnalig tartó haverkodások. Munka után hazajössz. A családodhoz. Világos?
— Világos — suttogta András.
— És ha rájövök, hogy nem megy… ha azt érzem, hogy ugyanúgy undorodom tőled, ahogy te tőlem akkor… végleg elmegyek. Akkor senki nem beszél rá az ellenkezőjére. Sem te, sem az édesanyád.
— Értem — ismételte a férfi.
Katalin meg sem mert mozdulni. Péter köhintett egyet, mintegy lezárva a jelenetet.
— Akkor pakoljatok — mondta röviden.
A készülődés gyorsan ment. Ilona összekészítette Eszter ruháit, arcán kemény vonásokkal. Búcsúzáskor valamit a lánya fülébe súgott, amit más nem hallott. Eszter csak bólintott, majd puszit nyomott az anyja arcára.
Hazafelé az autóban végig csönd uralkodott. Eszter hátul ült András mellett, karján a szundikáló kislánnyal. Az ablakon át nézte a tájat: rendezett földeket, fehér törzsű nyírfákat, takaros házakat. Katalin időnként hátrafordult, próbálta elkapni a tekintetét, de Eszter vagy a távolba nézett, vagy lehunyta a szemét.
„Visszahoztuk” — zakatolt Katalin fejében. Öröm és aggodalom különös elegye töltötte el. Sikerült. Mégsem tudott szabadulni a gondolattól: vajon meddig tart ez az újrakezdés?
Már sötét volt, mire felértek a lakásba. Katalin nesztelenül sürgölődött a konyhában, melegítette a vacsorát, tányérokat tett ki, mintha attól félne, hogy a legkisebb zaj is szétzúzza az éppen csak kialakuló békét. Eszter a hálóba ment, lefektette a kislányt, hosszan igazgatta rajta a takarót. András tanácstalanul álldogált a folyosón.
— Moss kezet, mindjárt eszünk — szólt rá halkan Katalin.
Az első napok furcsa rend szerint teltek. Eszter a gyerekkel foglalkozott: etette, fürdette, sétált vele. András dolgozni járt, este pedig igyekezett mindenben segíteni. Mosogatott, takarított, próbálta ölbe venni a lányát. A kislány eleinte sírt, nem ismerte fel az apját, de lassan megszokta, sőt mosolyogni kezdett rá.
— Látod, anya? — lépett be egy este András a konyhába a karján a gyerekkel. — Már tudja, ki vagyok.
— Tudja bizony — bólintott Katalin, és érezte, ahogy valami felenged benne.
De András és Eszter között ott állt egy láthatatlan fal. Beszéltek egymással, de csak a szükséges dolgokról: pelenkáról, bevásárlásról, hétvégi tervekről. Udvariasak voltak, mégis távoliak. Eszter tette a dolgát a házban, de minden mozdulata gépiesnek tűnt, mintha csak kötelességet teljesítene. Amikor András megérintette volna, a nő teste megfeszült.
Egy este, amikor már csak a hálólámpa égett, András megszólalt:
— Eszter… nem feküdnél ide mellém? Mint régen?
A nő az ágy szélén ült, haját fésülte, hosszú tincsei a vállára omlottak. Nem fordult meg.
— Fáradt vagyok — mondta egyenletes hangon. — Aludj.
— Nem muszáj, ha nem akarod… csak… jó lenne, ha minden olyan lenne, mint azelőtt.
— Olyan már nem lesz — felelte halkan. — Te mondtad ki, hogy nem kívánsz. Hogy máshol keresel olyat, amit bennem nem találsz.
— Butaság volt… indulatos voltam — suttogta András.
— Igaz volt — vágta közbe Eszter. — Kimondtad, amit érzel. Most már tudom. És így nem tudok hozzád bújni.
Elfeküdt, hátat fordított neki. András egy darabig állt, majd lekapcsolta a lámpát, és a sötétben a plafont bámulta. A csend nehéz volt közöttük.
Katalin mindezt észrevette. Látta Eszter hűvös válaszait, András egyre csüggedtebb arcát.
— Légy türelmesebb — mondta fiának egy délután, amikor kettesben maradtak. Eszter a babakocsival sétált.
— Még mennyire? — keserűen nevetett András. — Virágot viszek, takarítok, a gyerekkel foglalkozom. Ő meg olyan, mint a jég. Meg sem engedi, hogy hozzáérjek.
— Mit vártál? Hogy egyből elolvad? Idő kell neki. Büszke nő. Nagy sebet ejtettél rajta.
András felnézett rá, szemében kétségbeeséssel.
— És ha sosem bocsát meg? Akkor így éljek le egy életet?
Katalin megkeményedett.
— Amikor elvetted, mit gondoltál? — kérdezte halkan, de élesen, és a válasz ott vibrált a levegőben, súlyosabban minden szemrehányásnál.