— Anya… — szólalt meg András a telefonban. A hangja idegenül csengett, mintha hosszú vívódás után jutott volna valamiféle elhatározásra. — Szerinted… ha elmennék hozzá? Csak beszélni. Szembe nézni vele.
Katalin hirtelen leült a legközelebbi székre, mert úgy érezte, elgyengül a lába.
— Úgy gondolom, fiam — felelte, igyekezve nyugodt maradni, bár belül diadalittasan ujjongott —, hogy most ez az egyetlen tisztességes lépés, amit megtehetsz.
— És ha nem akar látni?
— Akarni fog — vágta rá határozottan, bár egy pillanatra benne is átfutott a kétely. — De ne hátrálj meg. Ha kell, kérj bocsánatot. Mondd ki, hogy ostoba voltál, hogy rájöttél, mit veszítenél. Hogy nem tudsz nélkülük élni.
András hallgatott, aztán halkan megszólalt:
— És ha… igazából csak a kislányomat nem bírom nélkülözni? Bár Eszter is hiányzik. Nagyon.
A hangjában olyan nyers sóvárgás vibrált, hogy Katalin mellkasa összeszorult.
— Akkor ezt mondd el neki. Őszintén. A többi majd alakul.
Hosszú csend következett, végül András felsóhajtott.
— Elmegyek. De… anya, elkísérsz? Egyedül nem biztos, hogy menni fog. Attól félek, összegabalyodnak a szavaim.
Katalin lehunyta a szemét. Tudta, hogy harmincéves férfi, akinek magának kellene helytállnia. Mégis attól tartott, ha nem lesz mellette, minden félresiklik. A fia nem volt harcos alkat; könnyen összezavarodott, és Eszter büszkesége kemény fal lehet.
— Veled megyek — mondta végül. — Sőt, mind megyünk. Apád vezet.
— Muszáj mindenkinek? — kérdezte András bizonytalanul.
— Muszáj — zárta rövidre Katalin. — Lássuk, hogyan kéred a bocsánatot. És Eszter is tudja meg, hogy mi mellette állunk.
Amikor Péter meghallotta a tervet, sokáig hallgatott.
— Biztos, hogy nekünk ott a helyünk? — kérdezte végül. — Talán jobb lenne, ha ketten intéznék el. Az az ő életük.
— Az a mi családunk is! — csattant fel Katalin. — A mi unokánk! Esztert pedig én a lányomnak tekintem. Ha most nem segítünk, később már hiába bánjuk.
Péter sóhajtott, megvakarta a tarkóját, majd szó nélkül kiment átnézni az autót.
Három nappal később, péntek este indultak el. A régi Logan csomagtartója zsúfolásig megtelt: ajándékok Ilonának, Katalin saját készítésű befőttjei, és néhány újonnan vásárolt gyerekruha is helyet kapott benne. András hátul ült, idegesen babrálta a biztonsági övet, és az elsuhanó tájat bámulta. Katalin időről időre hátrafordult, bátorító pillantást küldve felé.
— Ne remegj már annyira — morogta Péter, amikor közeledtek a határhoz. A hangja érdes volt, de mégis apai. — Ami lesz, az lesz. Csak ne köntörfalazz. Mondd ki, amit gondolsz.
— Ki fogom — dünnyögte András.
Katalin azonban magában másként látta: most nem az igazság a legfontosabb, hanem a bocsánatkérés. Nem önigazolásért mennek, hanem azért, hogy visszakérje a családját.
A határon gyorsan átjutottak. A túloldalon rendezett falvak, tiszta utcák sorakoztak. Katalin az ablakon át figyelte a gondozott portákat, és arra gondolt: ebben a rendben nőtt fel Eszter. Szilárd, fegyelmezett közegben. Hogyan fért meg mellette az ő örökké szétszórt fia?
Eszter szülőháza egy kisváros szélén állt: fehér fal, kék spaletták, magas kerítés. Amikor megálltak a kapu előtt, Katalin észrevette, hogy a függöny megmozdul az egyik ablakban.
— Na, induljunk — mondta Péter, leállítva a motort.
András szállt ki utoljára. A kapu előtt toporgott, akár egy diák az igazgatói iroda előtt. Katalin megfogta a kezét; hideg volt és izzadt.
— Gyerünk — suttogta.
A kapu lassan nyílt ki. Ilona állt előttük: alacsony, erős testalkatú asszony, göndör fekete hajjal, éles, figyelő szemekkel. Eszter egyértelműen rá ütött.
— Jó estét — mondta tárgyilagosan. — Fáradjanak be.
A konyhába vezették őket. Eszter a sarokban állt, karján a kislányával, aki békésen aludt az anyja vállára hajtott fejjel. Nem mozdult, nem köszönt, csak nézett. Egy hónap különélés mintha még erősebbé tette volna: tartása egyenes, arca nyugodt, szinte márványszerű. Csak a szája sarkában ült meg valami keserűség.
András a küszöbnél torpant meg. Tekintete a gyerekről az asszonyra siklott, és az arcán végigvonult a megrendülés, majd a bűntudat.
— Szia, András — szólalt meg Eszter hűvösen. — Miért jöttél?
— Eszter… — kezdte, de elakadt.
Katalin a háta mögött állt, készen arra, hogy közbeszóljon, mégis hallgatott. Most a fiának kellett megszólalnia.
András nyelt egyet, majd közelebb lépett. A karját félig felemelte a gyerek felé, de végül nem merte megérinteni.
— Hiányoztok — mondta halkan. — Mindketten.
— Egy hónap alatt? — kérdezte Eszter, halvány, keserű éllel.
— Hibáztam — préselte ki magából András. — Rájöttem. Nélkületek… nem megy.
— Nem megy? — ismételte Eszter. — Hiszen azt mondtad, nem érzel semmit. Hogy minden kihűlt benned. — Szavai csendesen hullottak, mégis súlyosak voltak. — Mit szeretnél most? Hogy sajnáljalak? Vagy menjek vissza, hogy két hónap múlva újra azt mondd, undorodsz tőlem?
— Nem fogom — rázta meg a fejét András. — Ígérem.
Eszter elfordult, ringatni kezdte a gyereket, bár az továbbra is mélyen aludt.
— Az ígéretek könnyűek — mondta halkan. — De lehet, hogy nekem már nem kellenek. Lehet, hogy itt nyugodtabb az életem.
Katalin úgy érezte, meginog alatta a padló. Közbe akart lépni, de Péter finoman megszorította a könyökét.
— Eszter — folytatta András, és a hangja most határozottabb lett —, nem tudom szépen megfogalmazni. De veletek akarok élni. A lányommal… és veled is. Igyekezni fogok.
— Igyekezni a munkahelyen szokás — szólalt meg ekkor Ilona. — A család vagy létezik, vagy nem.
— Anya… — szólt rá Eszter csendesen.
— Mit anya? — fonta össze karját Ilona. — Egy hónapja félrelépett, otthagyta a feleségét a csecsemővel, most pedig megjelenik a szüleivel, hogy majd megbocsátunk? Nézz rá, Eszter. Még most sem tudja, mit akar. Azért jött, mert az anyja rábeszélte.
— Ez nem igaz! — fakadt ki András. — Én döntöttem így!
— Persze — legyintett Ilona.
Katalinban fellobbant a düh. Legszívesebben visszavágott volna, megvédte volna a fiát, elmondta volna, mennyit szenvedett András az elmúlt hetekben. Már nyitotta is a száját, hogy rendre utasítsa ezt az erős hangú asszonyt, aki szerinte semmit sem tud arról, min ment keresztül a fia…