Karba fontam a kezem, és higgadtan ránéztem.
— Egyáltalán tisztában vagy vele, mit csinál egy brandmenedzser? Az nem csak hangzatos titulus. Diplomát kérnek, piaci rálátást, elemzői gondolkodást.
— Ugyan már, mit kell azon annyit tudni! — legyintett Lilla, és a körömreszelővel hadonászott a levegőben. — A lényeg a kisugárzás meg hogy tudj irányítani másokat. Gábornál a kisboltban is úgy osztottam a feladatokat a rakodóknak, hogy csak kapkodták a lábukat. Majd megmondom az interjún: csak olyan helyen vállalok munkát, ahol van lounge-részleg és frissen turmixolt smoothie.
— Értem — húztam félmosolyra a számat. — De előbb talán a billentyűzetet kellene „irányítanod”. Hány leütés percenként vakon? Vagy a képernyőn csak jobbra-balra húzogatni tudsz, mint a Tinderen?
Lilla megmerevedett. A reszelő kicsúszott az ujjai közül, és tompa koppanással a parkettára esett. Zavartan pislogott, láthatóan próbálta értelmezni a „vakírás” kifejezést. Már nyitotta a száját, hogy előadja a szokásos monológját arról, mennyire alábecsülöm a benne rejlő potenciált, de végül csak egy ügyetlen kis hang jött ki rajta — mint egy lufi, amelynek nagy utazást ígértek Párizsba, aztán végül a konyhaszékhez kötözték.
Este megérkezett a „családfő”. András úgy lépett be az ajtón, mintha legalábbis ő vásárolta volna a lakást, nem csupán tudná, melyik sarokban tartjuk a papucsát. Az a tény, hogy metróval jött, és a sofőri fizetése épphogy fedezte az új iPhone-jára felvett hitel törlesztőjét, egyáltalán nem csorbította a saját fontosságába vetett hitét.
A vacsoránál Mária látványosan előbb a fiának szedett — természetesen a legszebb szeleteket abból a marhahúsból, amit én vettem. Utána Lilla tányérjára került egy tisztes adag, nekem pedig maradt a káposztás lé tetején úszó zsíros szaft.
Evés után összeült a „családi tanács”. András megköszörülte a torkát, félretolta a tányért, és olyan pózba helyezkedett, mint aki történelmi jelentőségű döntést készül bejelenteni.
— Nóra, komolyan beszélnünk kell — kezdte mély hangon, államférfiakat idéző hangsúllyal. — Anyával átbeszéltük a dolgokat. Lillának idő kell, hogy megfelelő állást és férjet találjon. Anyának meg kezelni kell a vérnyomását, itt jobbak az orvosok. Úgy döntöttünk, velünk maradnak. Végleg.
Szó nélkül megtöröltem a számat egy szalvétával. Mária a szemüvege fölött diadalittasan sandított rám.
— És van még valami — lendült bele András. — Mostantól igazi nagy család vagyunk. A családban pedig közös kassza működik. A fizetésedet utald át anyának, ő tapasztalt háziasszony, majd kézben tartja a pénzügyeket. Hajlamos vagy szórni a pénzt. A rezsit fizesd csak te, természetesen, de a többi megy a közösbe. Anyu majd frissíti Lilla ruhatárát, én pedig kapok egy új számítógépet.
Hátradőlt a székén, teljes meggyőződéssel, mintha megcáfolhatatlan igazságot hirdetett volna ki.