Anna komótosan haladt az országúton. A koros, külföldi gyártmányú autó egyenletesen duruzsolt alatta, miközben maga mögött hagyta a város zaját és a véget nem érő dugókat. Ahogy egyre távolabb ért, az út lassan az erdő felé kanyarodott, és a sűrű fák elnyelték a civilizáció maradék moraját is.
Néhány kilométerrel később félrehúzódott. Homlokát a kormányra támasztotta, szemét lehunyta. Újra rátört a rosszullét: a csontjaiban lüktető fájdalom felerősödött, a gyengeség szinte letaglózta. Legszívesebben lefeküdt volna valahová… és soha többé nem ébred fel. Mégis kapaszkodott az ígéretébe: amíg bírja erővel, elmegy a faluba, és még egyszer látja az édesapját.
Két nyugodt év adatott meg neki a betegség után – azt hitte, végleg maga mögött hagyta. Most minden elölről kezdődött. Miért tért vissza? Mit rontott el? A kérdések körbe-körbe jártak a fejében, válasz azonban egy sem akadt. A tünetek ugyanazok voltak, a testi érzetek is ismerősek. Egyetlen új dolog jelent meg: az állandó, szinte csillapíthatatlan éhség.
Az apjának nem akarta bevallani, hogy a kór ismét felütötte a fejét. Nem tervezett drámai beszélgetést. Csak mellette szeretett volna lenni egy kicsit – csendben, félelemkeltés nélkül.
Az idei augusztusi hőség könyörtelenül perzselte a határt, a valaha zöld mezők sárgás foltokká fakultak. Az erdőszélen azonban estefelé már hűvös lehelet járta át a levegőt. Anna leengedte az ablakot, és mélyet szippantott a gyantás, nehéz illatból. A tüdejébe áramló frissességtől valamelyest enyhült a szorítása.
Félóra múlva megérkezett a sötét tetejű, kis faházhoz. Több mint három éve nem járt itt. Amikor beteg volt, László utazott be hozzá a városba. Aztán az élet sodrása…
Milyen könnyen félretesszük a rossz emlékeket, és kezdünk csak magunkkal törődni – futott át rajta. Mély levegőt vett, kiszállt.
– Már azon tűnődtem, ki áll meg a kapunk előtt – hallatszott a jól ismert hang. A kapuban László állt, arcán őszinte örömmel.
– Szia, apa. Megkívántam a szamócát… a városban már csak importot lehet kapni – felelte gyorsan Anna, próbálva természetesnek tűnni, miközben közelebb lépett hozzá.