…majd szinte vonszolva tuszkolta az ajtó felé.
A felindultságtól Nóra még a megszokott udvariasságáról is megfeledkezett, és tegezve förmedt rá az anyósára:
— Ha még egyszer beteszed ide a lábad, ne számíts semmi jóra! — kiabálta remegő hangon. — Ki adott neked jogot arra, hogy kezet emelj a gyerekemre?
A szemében évek sérelme gyűlt össze.
— Engem annyi időn át aláztál, egy perc nyugtot sem hagytál, most pedig már Rékát is célba vetted? Csak próbálj meg még egyszer idejönni, meglátod, nem marad következmény nélkül!
Márk döbbenten figyelte, ahogy az anyját gyakorlatilag kirakják a lakásból, de abban a pillanatban nem mert ellentmondani a feleségének.
Később azonban, miután a bátyja és a nővére is alapos fejmosásban részesítette, odament Nórához, és halkan arra kérte, kérjen bocsánatot Erikától.
— Még mit nem! — csattant fel Nóra. — Örüljön, hogy nem kapta vissza ugyanazt, amit Rékának adott! Láttad a lányod arcát? Holnap hogy megy így iskolába, amikor ott virít az a lila folt az arcán?
— Túlzásba viszed, Nóra — legyintett Márk. — Nem történt akkora tragédia. Engem gyerekkoromban mivel nem csapkodtak? Seprűvel, szíjjal, bottal… Aztán mégis rendes ember lett belőlem.
— Én viszont nem tűröm, hogy a gyerekemet bántsák! — vágott vissza Nóra. — És ha ezt nem érted meg, akkor bizony rossz apa vagy, mert szemet hunysz felette!
Az incidens után Erika számára bezárult Nóráék otthonának ajtaja. Réka is megszakította a kapcsolatot a nagymamájával.
Az évek teltek, a lány felnőtt, elvégezte az egyetemet, munkát talált, és végül bejelentette, hogy férjhez megy.
Az esküvőre szinte minden rokont meghívtak — egyvalakit kivéve: Erikát. Amikor ez a tudomására jutott, azonnal dührohamot kapott, és számonkérte a fiát:
— Hogy fordulhat elő ilyesmi? Az unokám esküvője, és engem, a saját nagymamáját kihagyják? Ugye ez a te Nórád műve?
— Nem, anya — mentegetőzött Márk. — Ez Réka döntése. Nem akar látni téged. A mai napig nem felejtette el azt a pofont.
Többször is próbáltam nekik mondani, hogy nem lehet örökké haragot tartani, hogy meg kellene tanulni megbocsátani, de hajthatatlanok.
— Add ide a számát! — förmedt rá Erika. — Majd én beszélek vele.
Márk felhívta a lányát, majd a telefont átnyújtotta az anyjának. Amint Erika meghallotta Réka hangját, kiabálni kezdett:
— Hát te mit képzelsz magadról? Miféle hálátlanság ez? Az ember a saját nagymamáját nem hívja meg az esküvőjére? Van benned egy szemernyi tisztesség? Minimum a díszhelyet kellett volna biztosítanod nekem!
Réka szó nélkül végighallgatta a tirádát, majd bontotta a vonalat. Az elhatározását nem kívánta megváltoztatni.
Márk sem tudta jobb belátásra bírni sem a lányát, sem a feleségét, így Erika végül meghívó nélkül maradt.
Később a morgolódó idős asszony minden ismerősének panaszkodott a „szívtelen” unokáról, és azt hajtogatta, hogy mindez Nóra nevelésének a következménye.
Nóra fülébe is eljutottak ezek a pletykák, ám nem tulajdonított nekik jelentőséget — az életében akadtak sokkal fontosabb dolgok is, amelyek valódi figyelmet érdemeltek.