Szó nélkül megkerültem az autót, majd leereszkedtem a meredek rézsűn az árokba. A száraz gaz és a tövisek beleakadtak a nadrágom szövetébe. A poros kavicsok között kutatva hamar megtaláltam, amit kerestem: az igazolványom két, durván szétszakított darabját.
Visszakapaszkodtam az útra, a tűző nap a tarkómat égette. A motorháztetőhöz léptem, és a két fél darabot gondosan egymás mellé illesztettem, mintha egy kirakós részei lennének. Aztán felvettem a telefonomat a műszerfalról, és közelről lefényképeztem a „munkájának” eredményét.
A járőr karba tett kézzel állt, arcán leplezetlen fölénnyel figyelt.
— Elkészült a film? — vetette oda gúnyosan. — Most pedig zárja le a kocsiját, és gyalog induljon el a város felé.
Egészen közel léptem hozzá.
— A neve?
— Mit számít az magának, gyalogos? — vigyorgott továbbra is.
— A teljes neve. És a rendfokozata.
— Főhadnagy Gábor Gábor — felelte kelletlenül. — Elégedett? Akkor tűnjön el a szemem elől.
Néhány másodpercig némán néztem, igyekeztem minden apró vonását az emlékezetembe vésni. Ezután lassan lehúztam a derekamon lévő táska cipzárját. Benyúltam, és kitapintottam a keményfedeles, sötétbordó tokot aranyozott címerrel. Egy határozott mozdulattal kinyitottam közvetlenül az arca előtt.
— Belügyminisztérium, Belső Ellenőrzési Főosztály. Alezredes Erika Erika.
A hologramon megcsillanó napfény egy pillanatra végigsiklott az orrnyergén.
Sokszor láttam már ezt az átváltozást, mégis minden alkalommal megdöbbentett. Először csak a szeme futott végig a sorokon, mintha az agya nem akarná befogadni az információt. Aztán eljutott hozzá a rövidítés jelentése. Az arca pillanatok alatt elszürkült, a szája széle megrándult, az állkapcsa remegni kezdett.
— Az imént szolgálatban lévő tiszt hivatalos okmányát semmisítette meg szándékosan, főhadnagy Gábor — mondtam kimérten, minden szót külön hangsúlyozva. — Hatáskörrel való visszaélés. Megfélemlítés.
— Én… én… — A karjai ernyedten lógtak, a hangja rekedt suttogássá foszlott. — Erika… alezredes asszony… nem tudtam…
— Nem tudta, hogy ki vagyok. De pontosan tudta, mit csinál. Hány embert kopasztott már meg ezen a szakaszon? Hány családot hagyott pénz nélkül?
A járőrautó másik ajtaja kinyílt, és egy fiatal rendőr botladozva kiszállt. Szinte gyerek volt még, az egyenruhája lötyögött rajta, a sapkája félrecsúszott. Riadtan kapkodta a tekintetét az igazolványom és a falfehérre vált Gábor között.
Elővettem a telefonomat, és tárcsáztam az ügyelet közvetlen számát.
— Ügyelet.
— Alezredes Erika Erika beszél. Országút, negyvenötödik kilométerkő. Azonnal küldjenek ki egy csoportot. Indokolatlan intézkedés, hivatalos okmány megsemmisítése, zsarolási kísérlet rögzítve.
— Értettem. Húsz perc, és ott vannak.
Letettem. Ez a húsz perc mindig a leghosszabb. A legbeszédesebb is.
Gábor lassan leült a szolgálati autó motorháztetejére. A homlokáról patakokban csorgott az izzadság, mintha nemcsak a hőség préselné ki belőle.
— Alezredes asszony… — emelte rám a tekintetét, amelyben most már nyers rettegés ült. — Könyörgöm. Két kicsi gyerekem van. A feleségem súlyos beteg. Ha fegyelmivel kirúgnak, végem. Mindent megtérítek! Az új jogosítványt holnap személyesen viszem el önnek!