A könnycseppek valóban végiggördültek Lilla arcocskáján. Zokogott. A következő pillanatban azonban váratlanul megfordult, és határozott léptekkel az éjjeliszekrény felé indult — úgy mozgott, mintha látna. Fogai közé csippentett egy darab kenyeret, majd visszasietett vele a férfihoz. Az öreg azonban már képtelen volt összezárni az ajkait.
Ekkor Lilla tette meg azt, amit senki sem várt volna tőle. Óvatosan felemelte a falatot a mancsával, és gyengéden a gazdája szájához illesztette, pontosan úgy, ahogyan a kisgyermekeket szokták etetni.
A szobában állók közül mindenki sírt. Csak a magas, botra támaszkodó alak maradt mozdulatlan, arca komoly volt, tekintete mély.
— Milyen egyszerű… és mégis milyen súlyos — szólalt meg halkan.
Aztán kinyújtotta a kezét.
— Ideje indulnunk.
A férfi felemelkedett. Még egyszer visszapillantott: a teste ott feküdt az ágyon, de ő maga már nem tartozott hozzá. Lilla utána fordult. Nem a szemével követte, hanem a lelkével.
— Isten áldjon, Lilla… A gyermekeim gondodat viselik majd. Nem maradsz magadra — hallatszott a suttogása.
— Készen állsz? — kérdezte a kísérő.
— Igen. Menjünk.
Elindultak a ragyogó fény irányába. A világosság körülölelte őket, hívogatóan izzott. Ám a férfi egyszer csak megtorpant.
— Megvárom Lillát.
— Akkor nem léphetsz tovább azokhoz, akik már ott várnak rád — felelte csendesen a másik.
— Akkor is várok.
— Ott hideg honol, emlékek árnyai és kételyek vesznek körül.
— Nem számít.
— Vissza kell fordulnod.
A férfi habozás nélkül megfordult.
— Megbánhatod…
— Nem fogom.
Ahogy visszalépett, a fény, amely eddig előtte ragyogott, most mögötte lobbant fel erősebben. Belelépett, és alakja feloldódott a sugárzásban.
Még egyszer visszhangzott a hang:
— Várni fog rád.
A kórteremben Lilla továbbra is ott ült az ágy mellett. Már nem sírt. Tudta, hogy az ő embere türelemmel várja.
És ő bizonyosan nem késlekedik majd.