Egész életét áthatotta az állatok iránti mély, ösztönös ragaszkodás. Már kisgyermekként is ellenállhatatlan vonzalmat érzett a macskák, a hörcsögök, a sünök és a madarak iránt. A szívében éppúgy, mint az otthonában, mindig jutott számukra hely. Az unalom szinte ismeretlen fogalom volt számára — hol egy doromboló test simult a bokájához, hol egy apró mancs kapaszkodott fel az ölébe, vagy éppen valaki türelmetlenül várta, hogy megvakargassák a füle tövét.
Amikor megházasodott, olyan társ érkezett mellé, aki ugyanilyen odaadással fordult minden élőlény felé. Közös otthonuk rövid idő alatt megtelt élettel és hangzavarral: két lány, egy fiú, valamint megszámlálhatatlan állat osztozott a mindennapokon. Nyávogás, csicsergés, kaparászás és vidám csobbanások kísérték napjaikat. A nyugalom ritka vendég volt náluk, hiszen mindig akadt valaki, aki éhes volt, szomjas lett, simogatásra vágyott vagy gondoskodást igényelt.
Így teltek az évek: figyelemmel, szeretettel, állandó sürgés-forgásban. A gyerekek idővel felnőttek, saját családot alapítottak, és kirepültek a szülői házból. Feleségét elveszítette… ő azonban maradt, és semmit sem változott. Ugyanolyan elszántan vitte haza továbbra is az utcán talált elhagyott, beteg vagy sérült állatokat, akikről mások már lemondtak.
Egyetlen komoly kérése volt csupán a gyermekeihez: ha egyszer ő nem lesz többé, ne engedjék sorsára azokat a teremtményeket, akiket befogadott. Erről mindig határozottan, némi fájdalommal a hangjában beszélt. A gyerekek eleinte tréfásan hárították el: — Ugyan, apa, ilyesmiről még korai beszélni! Tele vagy erővel, ne fess ördögöt a falra! — Ő azonban nem engedett. Végül megígérték neki, hogy egyetlen állata sem kerül az utcára, ha eljön az idő.
A sok kis védence között azonban volt valaki, aki különösen közel férkőzött a szívéhez.
