Az öreg csendben hallgatta végig a játékot; egyetlen hangot sem adott ki, még csak meg sem moccant közben.
Amikor a dallam véget ért, a zenész felé fordult.
— Mondja, elnyerte a tetszését? — kérdezte halkan.
— Nagyon is — felelte az ismeretlen.
— És kivel van szerencsém?
A férfi arcán különös, szelíd szomorúság suhant át.
— Olyasvalaki vagyok, aki mindig visszatér — válaszolta sejtelmesen.
Ezután feltápászkodott, és botjára támaszkodva lassan elsétált; kopogása még sokáig visszhangzott a járdán. A harmonikás a távolodó alakot nézte, és megmagyarázhatatlan nyugtalanság költözött a szívébe. Végül elcsomagolta a hangszerét, karjába vette Lillát, és hazament.
Aznap este telefonált a gyermekeinek.
— Gyertek be — mondta csupán ennyit.
Nem sokkal később már a kórházban gyűltek össze körülötte. Egyetlen kívánsága volt: hogy az állatokat továbbra is szeretettel gondozzák, és soha ne hagyják magukra őket.
Az orvos külön beszélt a családdal.
— Készüljenek fel… nincs már sok ideje. Fontos, hogy békében búcsúzhasson el — mondta együttérzően.
Hamarosan mindenki ott állt az ágya mellett: gyerekek, unokák, rokonok. Szép szavakkal köszöntek el tőle. Ő figyelmesen hallgatta őket, és már nem érzett félelmet. Tudta, hogy a felesége vár rá. Mosolyogva próbálta megnyugtatni a szeretteit, majd még kért valamit:
— Hozzátok ide Lillát. Szeretnék elköszönni tőle. Csak óvatosan… ne rémítsétek meg. Ő mindent ért.
A fia hamarosan visszatért a cicával. Az idős férfi ekkor már alig tudott megszólalni, de bólintott, ajkai hangtalanul formálták a szavakat. A fiú az ágyra tette Lillát.
— Itt van, édesapám…
A vak macska nem várt útmutatásra. Odasimult gazdája arcához, finoman hozzádörgölőzött. Az öreg suttogva ismételgette:
— Lilla… drága, hűséges Lillám…
És a vak cica szemében valódi könnyek csillantak meg.