A sok kis védence között azonban volt valaki, aki különösen közel férkőzött a szívéhez: egy vörös bundájú kandúr. Ő volt az utolsó, akit magához vett. Amikor rátalált, az apró jószág piszkosan kuporgott, szemeit sűrű váladék ragasztotta össze, alig látott valamit a világból. Halkan sírdogált, mintha kétségbeesetten keresné azt az egyetlen embert, aki megszánja. A férfi hazavitte, gondosan tisztogatta, kezelte, amíg a gyulladás elmúlt, és cumisüvegből etette, akár egy újszülöttet.
A macska végül megvakult, de ebből mit sem érzett veszteségnek. Nem rettegett sem az éjszakától, sem az ismeretlentől. A többi állat tapintatosan bánt vele, ösztönösen vigyáztak rá. Lillának azonban csak egyetlen lény létezett igazán: az az ember, aki menedéket adott neki. Ő jelentette számára az otthont, a biztonságot, magát a világosságot.
A férfi kivételesen szépen harmonikázott. Felesége rajongva hallgatta ezeket a különös, máshoz nem hasonlítható dallamokat, amelyek melegséggel töltötték meg a szobát. Soha nem kottából játszott; ujjai úgy jártak a hangszeren, mintha a lelke szólalna meg bennük. Amióta társát elveszítette, nem hagyta abba a zenélést. Most az állatoknak muzsikált, akik csendben köré telepedtek, mintha értenék minden hang üzenetét.
Az elmúlt nyolc hónap során szinte naponta kiment a közeli parkba. A harmonikát tokban vitte, Lillát pedig hordozóban. Leült a megszokott padra, maga mellé helyezte a macskát, majd felcsendült a zene. A vak cica mindig felé fordította a fejét, és finoman a kezéhez érintette a mancsát, mintha köszönetet mondana.
A járókelők gyakran megálltak hallgatni. Akadt, aki pénzt kínált, ám ő udvariasan visszautasította: nem keresetért játszik, hanem szívből.
Egy alkalommal egy magas, ősz férfi telepedett mellé a padra, botjára támaszkodva.