Erzsébet ezek után előadta a „Cigánytáncot”, mégpedig úgy, hogy a szekrény mögül kellett előlibbennie, mintha ott bujkált volna eddig. Gábor azonban nem érte be ennyivel: egy iratgyűjtő mappát szoríttatott a fogai közé „a tartás kedvéért”. A látvány egyszerre volt abszurd és szánalmas. Én továbbra is a sarokban ültem, jegyzetelést mímelve, és annyira haraptam a szám szélét, hogy szinte éreztem a vér ízét – csak hogy ne törjön ki belőlem a nevetés.
Márk, aki „erkölcsi támogatás” címén tartott velünk, az ablaknál állt. A válla rázkódásából pontosan láttam, milyen hősies küzdelmet folytat a józanság látszatáért.
Végül Gábor hatalmasat csapott az asztalra.
— Elég volt!
A két rokon mozdulatlanná dermedt, zihálva próbáltak levegőhöz jutni. Erzsébet frizurája úgy festett, mintha egy tésztagyárban robbant volna fel valami, Nóra szemfestéke pedig fekete csíkokban csorgott lefelé az arcán.
Gábor összeszűkített szemmel mérte végig őket.
— Nos? Sikerült a kiválasztás?
— Igen? — kérdezte Nóra reménykedve, mintha egy vizsgán várná az eredményt.
— Dehogy! — tört ki belőle a harsány kacaj. — Ilyen látványos bukást régen nem láttam. Ennyi tehetségtelenséget, kapzsiságot és önkritika-hiányt utoljára ’98-ban tapasztaltam!
— Hogyhogy? — rekedt meg Erzsébet hangja. — Mindent úgy csináltunk, ahogy kérte!
— Amit csináltak, az cirkuszi mutatvány volt — felelte Gábor hirtelen jeges hangon. — Anna, köszönöm a közreműködést, igazán felvidítottad az öreget.
Aztán a döbbent pároshoz fordult.
— Nincs semmiféle alapítvány. Én csupán Anna barátja vagyok. Elmesélte, hogyan szerették volna kihasználni. Úgy gondoltam, hasznos lenne, ha egyszer kívülről is látnák magukat. Így festenek: nevetségesen, szánalomra méltón és kisszerűen.
— Ez… csak tréfa? — suttogta Nóra, remegő ajakkal.
Márk ekkor ellépett az ablaktól.
— Inkább tanulság — mondta nyugodtan. — Alkudozni akartak? Anna alkut kötött. Előadást vártak? Megkapták. Ma azonban önök voltak a műsor. És még jegyet sem szedtünk.
— Szemtelen banda! — visította Erzsébet.
Megragadta Nóra csuklóját, és az ajtó felé rángatta. A küszöbnél még visszafordult, próbálta összekaparni a maradék méltóságát, de zilált hajjal ez nem ment könnyen.
— Többé nem tartozunk össze! — vetette oda.
— Ugye ezt komolyan ígéri? — kérdezett vissza Gábor, és rám kacsintott.
Az ajtó nagyot csattant mögöttük.
Mi pedig ott maradtunk az irodában. A titkárnő kiváló kávét hozott, Gábor pedig a nevetéstől könnyezve törölgette a szemét.
— Anna, a mappás tánc zseniális volt. Majdnem fizettem volna nekik a lelkesedésért, de attól tartok, a humort nem értékelnék.
— Valóban nem — bólintottam. — Viszont most már van védettségem. Ha újra próbálkoznának, elég lesz dúdolnom nekik az „Ó, fagy, fagy” dallamát.
Az életben, akárcsak a színházban, tudni kell, mikor gördül le a függöny. A nézők nem mászhatnak fel a színpadra szerepet osztani. A tisztelet kemény valuta: nem inflálódik el — feltéve, hogy nem adjuk oda hamisítóknak.
Hallottam, hogy Nóra végül megtartotta az esküvőt. Hitelből. A vendéglista rövid volt, és animátor sem akadt. Úgy látszik, ezúttal saját magukat kellett szórakoztatniuk.