— Amennyiben elnyerik a tetszését — feleltem higgadtan. — Régi vágású ember, kissé különc. Szereti próbára tenni azokat, akik a nagylelkűségére pályáznak. Holnap bent lesz az irodájában, leszervezem a találkozót. De előre szólok: úgy átlát az emberen, mintha üvegből lenne.
— Ugyan, mit látna rajtunk! — legyintett Erzsébet sértett méltósággal. — Rendes, művelt család vagyunk. Elbűvöljük majd azt az urat.
Másnap már Gábor dolgozószobájában toporogtunk. Előző este felhívtam, és vázoltam neki a helyzetet. Úgy hahotázott a telefonba, hogy a készülék majd’ kiesett a kezemből. „Hozd csak őket, Annám! Épp unatkozom!” — dörögte.
Az irodája maga volt a hivalkodás: sötét tölgyfa bútorok, vastag bőrfotelek, aranyozott részletek mindenütt, a falon pedig egy hatalmas portré róla, római császárnak öltözve. Ő maga a székében terpeszkedett, mint egy jóllakott medve, amely véletlenül méregdrága zakót húzott.
— Nos hát — morajlott fel, és egy monoklit illesztett a szeméhez (fogalmam sincs, honnan szerezte) — ők lennének a pályázók? Az évszázad esküvőjére?
— Igen, mi tulajdonképpen… — kezdte Erzsébet, és megpróbált előkelő dámát alakítani, de inkább hasonlított riadt baromfira.
— Csend! — csattant fel Gábor. — Itt én beszélek. Az alapítvány egymillió forintot különít el. De! Bizonyosodnom kell arról, hogy a menyasszony bírni fogja a házasélet terheit, az édesanya pedig képes lesz bölcs iránymutatóként működni.
Nóra olyan hevesen bólogatott, hogy attól tartottam, kificamítja a nyakát.
— Első feladat! — Gábor előhúzott egy vastag falú poharat és egy vízzel teli kancsót. — A házasság egyensúly kérdése. Menyasszony! Álljon fél lábra, karok oldalra. A poharat a fejére helyezem. Öt percig így marad, és közben ismerteti, miként válik a futár férjéből nagybefektető. Egy csepp víz lecsorog — oda a támogatás.
Nóra lihegve felvette a gólyapózt. A pohár veszélyesen megbillent.
— Hallgatom a stratégiát! — mordult rá Gábor.
— Ő… szorgalmas! — cincogta Nóra, miközben próbált nem eldőlni. — Ismeri az egész várost! Gyors, megbízható!
— Ez édeskevés! — legyintett Gábor. — Óvodás érvek. Anyuka, segítsen! Egy igazi anyósnak akkor is szórakoztatnia kell a vendégeket, ha odaégett a vacsora. Dalra fel! Hangosan, érzelemmel!
Erzsébet arca bíborba fordult.
— Én nem énekelek…
— Akkor nincs pénz — vont vállat Gábor, és úgy tett, mintha felállna.
Erzsébet, aki mindig a szellemi arisztokrácia megtestesítőjének tartotta magát, végül reszkető hangon rázendített egy népdalra. Úgy szólt, mintha egy macska panaszkodna sértett méltósággal, de hősiesen kitartana a végéig.
— Erősebben! Több szenvedéllyel! — instruálta Gábor. — Képzelje el, hogy farkasokat kerget el az esküvői menet mellől!
Percekig tartott a groteszk jelenet. Nóra fél lábon egyensúlyozott, homlokáról patakzott a víz és az izzadság, Erzsébet pedig egyre hamisabban, de annál lelkesebben énekelt. Én a sarokból figyeltem, és minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne robbanjak ki nevetésben.
És Gábor arckifejezéséből ítélve biztos voltam benne, hogy ez még csak a kezdet.