…egy olyan helyszínen, ahol még egy teamécses meggyújtása is tűzvédelmi rémálomnak számított.
Próbáltam elmagyarázni neki, mi történik a feszített mennyezettel, ha túl magas hő éri, beszéltem az olvadáspontokról, a biztonsági előírásokról, de ő csak nézett rám azokkal a naiv, már-már angyali szemeivel, és ennyit mondott: „Anna, maga egyszerűen nem akar csodát teremteni nekem.” Akkor értettem meg igazán, amit azóta is vallok: a pimaszság olyan, mint a gáz. Kitölti az egész teret, amit hagynak neki. Ha nem zárjuk el időben a csapot, kiszorít minket a saját levegőnkből.
— Erzsébet — szólaltam meg végül, a hangom selymes volt, mint a ravatalozók bársonya — reklámból nem lehet számlát fizetni. A fellépők nem tapsért dolgoznak, a vendéglős sem jókívánságokból főz. Egy igazán elegáns esküvő költségvetése félmillió forintnál kezdődik. Azt várja tőlem, hogy én álljam a lakomát, mint valami jótékony futár egy üzleti tervvel a zsebében?
— Te keresel a legtöbbet a családban! — sipította Nóra. — Miért sajnálod? A férjed üzemvezető!
Ekkor Márk is közbeszólt. Ő nem kertel.
— Álljunk meg egy pillanatra. Anya, Nóra. Anna dolgozik. A munkájának ára van. Ha nagy esküvőt akartok, tegyetek félre rá. Ha nincs rá pénz, menjetek el a hivatalba, aztán ünnepeljetek egy pizzériában.
— Papucs lettél! — csapta össze a kezét Erzsébet, és drámai mozdulattal a mellkasához kapott, ahol másoknál a lelkiismeret lakik, nála viszont egy hamis rubinos bross csillogott. — Ellene hangolt a saját anyád ellen! Hiszen mi egy család vagyunk! Anna, annyi kapcsolatod van, nem lehetne valahogy „okosban” megoldani?
— Megoldani? Dehogynem — mosolyodtam el. — Csakhogy a szakértelem azt jelenti, hogy valamit jól csinálunk, pénzért. Ingyen legfeljebb a macskák szaporodnak, aztán jön a baj, mert a kiscicákat senki sem akarja.
— Ne hasonlíts minket macskákhoz! — sértődött meg Nóra. — Én menyasszony vagyok! Jár nekem az ünnep! Megérdemlem!
— Mivel? — kérdezte röviden Márk.
— Azért, mert megszülettem! — vágta rá Nóra olyan magabiztossággal, mintha épp egy doktori értekezés tételmondatát fogalmazná az önimádat tudományából.
Ekkor villant be egy gondolat. Olyan fényesen csillogott, mint Gábor kopasz feje reflektorfényben. Gábor külön kategória volt. A kilencvenes években bódékkal kezdte, a kétezres években bevásárlóközpontokat épített, most pedig, nyugdíjasként, furcsa jótékonysági akciókkal és meghökkentő tréfákkal szórakoztatta magát. Olyan kisugárzása volt, hogy mellette még az utcai lámpák is kihúzták magukat.
— Rendben — mondtam, és Erzsébet szemöldökei közé szegeztem a tekintetem. — Megpróbálhatok segíteni. Ismerek egy… támogatót. Gábornak hívják. Szívesen pártfogol fiatal párokat, ha lát bennük fantáziát. Néha teljes egészében finanszíroz esküvőket az alapítványán keresztül. A neve is beszédes: „Boldogság részletre”.
Nóra szeme úgy felragyogott, mint egy kifutópálya fényei éjszaka.
— Komolyan? Mindent kifizet? Az egészet?
— Amennyiben elnyerik a tetszését — feleltem higgadtan.